Zene ki/bekapcsolása
solarah online
A játék
A világról
Fejlesztés
Galeria
A csapat
Novellák
Fórum
GY.I.K.
Kapcsolat
Partnereink

"Nézz a szemembe. Igen. Lazítsd el tested és elméd. Engedd, hogy vezesselek."

Örvénylő szemekbe néztem, éreztem a mana kavargását körülöttem. Lassan lehunytam szemeim. A sötétség fokozatosan átadta magát valami halvány derengésnek, majd kitisztult a kép. Lebegtem, meghatározhatatlanul magasan. Alattam fodros bárányfelhők úsztak, néha eltakarva tekintetem elől a mélyben elterülő hatalmas kontinenst. Sárkány volt az, mit láttam. Fenségesen terpeszkedett alant, testét minden oldalról hatalmas óceánok ostromolták fáradhatatlanul. Az északi kontinensrész volt a feje, kitátott szája egy tenger. A Quiron-tenger, hasított belém a felismerés. Nem tudom honnan jött a felismerés, hisz soha nem láttam még e vidéket. Egyszerűen csak tudtam. A Sheral hófödte hegyvonulata mintegy nyakörvként feszült a gigászi lény torkán. A déli kontinensfél alkotta a testet, a végtagokat, a szárnyat. Csodálatos volt.
Gondolnom kellett csak, s máris észvesztő sebességgel suhantam az alant elterülő táj felé. Száguldottam, alattam gyorsan változott a kontinens képe. Sivatagok felett repültem, az egyhangúan terpeszkedő homoktenger forrósága égette bőrömet, majd füves szavannákat láttam. A lassan hömpölygő folyók által táplált területen derékig érő fűben állatcsordák vágtattak, antilopok legelésztek békésen, tigrisek lesték áldozatukat lekuporodva. Aztán ez is elmaradt mögöttem. Tölgy- és bükkerdők vonták magukra a pillantásaim. Összefüggő erdőrengetegek hajladoztak a tavaszi szélben, a fák lombkoronája jótékonyan rejtett el szemem elől mindent. A lágy fuvallatok azonban titokzatos kincsekről, izgalmas kalandokról regéltek. Én csak suhantam tovább. Méregzöld fenyőerdők váltották le tölgyeket, büszkén hirdették az örökös megújulást és a természet örökkévalóságát. Itt-ott recsegés-ropogás hallatszott, nagytestű medvék törtek utat a rengetegben vagy épp fejszecsapások nyomán dőltek el évszázados matuzsálemek. A tűleveleket lassan fehér fátyol borította be, ahogy egyre feljebb törtem a havas hegycsúcsok felé. A jeges szél borzongatta testemet, a hidege szinte csontig hatolt. Átbuktam a jeges bércek fölött, s szívem is felengedett az elém táruló látványtól. A hegy lábain dübörögve törtek meg a tenger hullámai, fehér tajtékot szórva az elnyűhetetlen sziklákra. Távolabb vitorlákat véltem felfedezni, arra indultam hát. Útközben társként szegődtem a sirályokhoz, melyek táplálékot keresve közöztek a vízfelszín fölött. Delfinek kísérték a hajótestet, szürke testük csillogott a szikrázó napsütésben. A háromárbocos fregatt lassan, méltóságteljesen úszott célja felé, a kilátókosár felett büszkén lobogott egy hatágú csillagot magába foglaló kék-fehér zászló. A zászló magasságába emelkedtem és körbekémleltem. Egy várost láttam magam előtt kiemelkedni a part síkjából. A gondolat sebességével szárnyaltam új célom felé.
Átvágtam a zsúfolt kikötőn, s a főtérre siettem. Megálltam a mesterien megmunkált szökőkút előtt, élveztem a nap és a víz játékát, a párán átsejlő szivárványt. Emberek sétáltak el mellettem, s néhányan furcsálkodva, sőt undorodva tekintettek felém. Nem értettem a dolgot, hisz eddig láthatatlannak véltem magam. Ahogy egyre többen fordultak felém, végigtekintettem magamon. Csupa mocsok rongyok lógtak testemen, csupasz lábam a kövezet hidegét érezte. A kezeimet néztem: aszott, göcsörtös ujjak, egy öregember kezei. Ez a szag pedig valami ocsmány. Most már kezdtem érteni a felém forduló arcokon feltűnő utálatot. Nem volt azonban sok időm e furcsaságokon elgondolkodni. A tömeg megnyílt körülöttem és két páncélos alak tűnt fel a látóteremben. Az egyikük kemény hangon felém kiáltott, de egyetlen szavát sem értettem. Aztán hirtelen felém lépett és lánckesztyűs öklét ütésre emelte. Próbáltam kitérni a csapás elől, de az öreg test nem engedett. A lánckesztyűs kéz a mellkasomra csapott, amitől métereket repültem hátra és egy falnak hengeredtem. Elsötétült a világ előttem. Fájdalmat vártam, de csak furcsa meleget éreztem tagjaimban. Felnéztem. Előttem rövid hasábokból rakott tűz lobogott jóleső érzéssel töltve el minden porcikámat. A földön feküdtem, hátammal valaminek támaszkodtam. Újra körbenéztem. Egy táborban voltam, s egy nyeregnek támaszkodva feküdtem a földön. A közelben több kisebb tűz égett, körülöttük barna bőrű, széles arccsontozatú emberek bő selyemruhákban. Távolabb lovak és tevék pihentek. Feltápászkodtam, oldalamon megcsörrent egy széles pengéjű kard. Dzsambia, azt hiszem így hívják. Kinyújtóztam, majd ösztönszerűen széles körben megkerültem a tábort. Öregeste volt már, a legtöbben aludtak. Megkezdtem őrjáratomat a karavántábor körül. Néhány kör után kezdtem elunni a dolgot, s már egy kis pihenő beiktatásán gondolkodtam, mikor zajt hallottam. Morgás volt, valami vadállaté lehetett. Elővontam széles pengéjű kardomat és a sötétbe bámultam. A morgás erősödött, majd egy zölden villanó szempárt láttam. Felém lendült. Kétségbeesetten üvölteni kezdtem, és… a következő pillanatban dézsányi sós víz zúdult a nyakamba. Jobb kezemmel görcsösen kapaszkodtam a tatfedélzet korlátjába, próbáltam túlüvölteni a vihart. Parancsot adtam a vitorlák kurtítására, majd a kormányosra kiáltottam, követelve a dél-délkeleti irány megtartását. A vihar tombolt a hajó körül. Az eresztékek recsegve-ropogva panaszkodtak a hihetetlen terhelés ellen. Fonott kötelek szakadtak el cérnaszál módjára, a hajó sírt fájdalmában. Antoh sem látott még ilyen vihart nyárutó idején. Lehunytam szemem, és fohászkodtam a vizek úrnőjéhez megmentésért és biztos révbe érésért. Lassan megszűnt körülöttem az orkán. Felnyitottam szemeim. Fehér palástom a földet verdeste, miközben az oltár felé tartottam. Kétoldalt ugyancsak fehér köntösben ministránsok álltak, kezükben fáklyát tartottak. Megfontolt léptekkel az oltár elé léptem, s istenem áldását kértem az elkövetkezendőkre. Kezeimet összefontam, csak hüvelyk és mutatóujjaimat feszítettem egymásnak. Lehajtottam fejem és mutatóujjaimat homlokomnak feszítettem, s fennhangon elkezdtem mormolni a litániát. A mormolás felerősödött, ahogy a ministránsok hangja is hozzáadódott a szent rigmusokhoz. Szemhéjam mögött fény gyúlt, ahogy istenem ereje átjárta testem… Diadalittas ordítással hajítottam a tűzgolyót a támadó orkokra. Azonnal megcsapott az a jellegzetes égett szaruszag, a szenesedő hús bűze. A vadak fejvesztve menekültek, minél messzebbre akartak kerülni tőlem, Sogron szolgájától. Éreztem a Tűzkobra erejét magamban, a folyékony tűz lobogott lelkemben. Rápillantottam társaimra, a két kardforgatóra, akik már felkészültek a szörnyetegek újabb rohamára. Hiába, buta egy népség ez az ork. Sohasem tanulják meg a leckét. Már láttam is, hogy szervezkednek egy újabb rohamhoz. Gúnyosan elvigyorodtam… A völgy másik végében megpillantottam az ellenünk küldött sereget. A vörös Hadúri zászlókat büszkén lengette a szél, gyalogos légiók lába alatt remegett a föld. Továbbra is gúnyosan mosolyogtam. Ezúttal miénk a győzelem, Tharr súgta ezt nekem. Hátradobtam az arcomat takaró fekete csuklyát és hahotázni kezdtem. Az arcomon szinte megelevenedni látszottak a tetoválások, élesre köszörült fogaim egy ragadozót idéztek. A körülöttem állók óvatosan pár lépéssel eltávolodtak a közelemből. Nem baj, féljék csak a hatalmat, mely összeroppantja ezeket a nevetséges férgeket. Arcom grimaszba torzult, ahogy istenem igéit felhasználva varázslatba kezdtem. Karomat felemeltem, csuklómon kacskarigós rúnák izzottak fel. A fekete légiók megindultak… Jobb kezemmel magasra emeltem a kétélű csatabárdot, mire a harcosok egyként ordították velem a győzelemre buzdító szavakat. Elrendeltetett hát. Az utolsó összecsapás a Fekete Hadurakkal, s a győzelem nem lehet kétséges. A völgy kijáratánál megpillantottam egy feketébe öltözött sovány alakot, amint karjait a levegőbe emelve valószínűleg varázsolni kezd. Pyarron istenei megvédenek bennünket - ordítottam teljes tüdőmből, mire harcosaim velem együtt kiáltottak. A fekete hadsereg megindult. Jelt adtam, és lassan elindultam a légiók sorai felé. Szívem hevesen vert, fejem fájt már a harci láztól. Kocogásra váltottunk, a sorokat mindvégig tartva. Felettünk elsötétült az ég, villámok cikáztak és mennydörgés rázta az eget. Tűzgolyók és savfelhők robbantak a hadseregek soraiban. Fájdalomkiáltások és diadalittas hörgések. Most már rohantunk, csak pár lépés még. A csatabárd fején kékes izzással ragyogtak fel Krad szimbólumai. Ordítottam, ahogy a torkom bírta. Hatalmas lendülettel törtem a légiók harcosai közé, s a csatabárd gyilkos dühvel lecsapott… Villanás…
Meglepetten pillantottam fel, lassan elhalt a rekedt üvöltés. Én üvöltöttem. Az asztalnál ültem, velem szemben ugyanaz az arc. Féloldalas mosoly.

"Ez Ynev. Ez, és még sokkal-sokkal több. Fedezd fel, engedj a kísértésnek. Élj át emberöltőket más és más testben, kergess hiú ábrándokat és valósíts meg kitűzött célokat. Csak akarnod kell és mindennek részese lehetsz. A döntés a kezedben van…"

Karrde
solarah online
creative commons license

silentvertigo  |  design:  kicsy  |  zene:  spectral analysis  |  rajz:  tikos péter

Ahol azt másképp nem jellezzük, ott az oldalon található minden írás, kép, zene és egyéb tartalom a Creative Commons "Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország" licensze szerint érhető el. Az oldalon megjelenő hozzászólások szerzőik tulajdonát képezik, azokért az oldal szerkesztője felelősséget nem vállal.
Firefox Játékfejlesztés.hu PHP MySQL

Fatal error: Call to undefined function session_unregister() in /home/yscik/silentvertigo.hu/solarah/mods/out.php on line 14