Zene ki/bekapcsolása
solarah online
A játék
A világról
Fejlesztés
Galeria
A csapat
Novellák
Fórum
GY.I.K.
Kapcsolat
Partnereink
Novellák

EXPEDÍCIÓNK NAPLÓJA
Elbeszélés (remélem:)) - 2007.05.03. 01:34 - Enriquel
Hozzászólások
Utam s küldetésem, - ami egyben életem célja is - Erionba, a kalandorok, szerencsevadászok és gazemberek - „az új lehetőségek?!” - városába vezetett. Okkal jöttem ide, hiszen egy nemzetségnyi kolónia élt itt, a kavargó zűrzavar kellős közepén. Népem leszármazottai ők, s bár megérintette őket a romlás, szükségük lehet rám, hogy ne felejtsék el a Szent Kalahorák nevét. Támasz kell az eltévelyedetteknek, ahogyan a kitaszítottaknak is, még ha az őshazában tudomást sem vesznek létükről. Valakinek vállalnia kell ezt a terhet, mert e nélkül megtagadnánk saját véreinket s ezt bizony, azt hiszem az Ősök, nem néznék jó szemmel. Talán azért is választott engem Narmiraen, mert együtt tudok érezni velük, hiszen az ő sorsukat viselem én is: kitaszított vagyok. Tehát mint mondottam megérkeztem, s első utam a családhoz vezetett.A herceg - bár sosem látott azelőtt - szívélyesen fogadott, bizalommal. A legbecsesebb vendégként bántak velem, s én végtelenül hálás voltam. A Ködökön Járónak hála, semmilyen komoly betegséggel nem találkoztam, gond nélkül sikerült ellátnom mindenkit. Sokan fordultak hozzám, hogy az áldásomat kérjék, és - óh mily boldogság - egy frigy ceremóniáját is levezethettem. Mindig örömmel tölt el, ha ifjú szerelmeseket láthatok.Pár röpke nap után, bizalmas beszélgetésbe kezdett velem a herceg. Elém tárta kérését: szeretné, ha segítenék neki egy nagyon fontos dologban. Beleegyező mosolyomat látva, elégedettség suhant át az arcán. Mesélni kezdett hát egy városról, ami az emberi kultúra része volt egykoron, de most nyirkos földszag lengi körül minden zugát. Pár száz évig feküdt nyugodtan, sötét börtönébe zárva, makacsul hallgatva egykor volt titkairól. Nem tudni miért, de bizonyos, hogy felkeltette valaki figyelmét a város szomorú sorsa. Régészeket küldtek hát, azzal a célzattal, hogy kiderítsék: hogyan, s miként tűnt el, ez az emberi mércével kicsinek nem mondható város. A feltárás még szinte el sem kezdődött, amikor az egész felfedezőcsoport eltűnt. Azóta pár hónap telt el, de semmi hír nem érkezett felőlük. A napokban azonban új csoport állt össze, felkészülve az útra, - ami koránt sem veszélytelen - hogy folytassák a már elkezdett munkát, és kiderítsék mi történt elődeikkel. Ehhez a csoporthoz kellett csatlakoznom két kísérőmmel, még pedig jó okkal: a herceg homályos utalásokat tett arra, hogy miért pusztult el a város. Úgy látszott, hogy emlékei alapján meséli a történteket, és bár semmi okom, hogy kételkedjek abban, amit mondott, lehet, hogy nem mondott el mindent, mert nem akart bajba sodorni. Minden esetre, a tudtomra adta, hogy bízik bennem, és a lelkemre kötötte, hogy ha sikerült valamit kiderítenem a pusztulás okairól, azt mindenképpen titkoljam el, és ha tudom, tüntessem el a bizonyítékokat, mert ha kiderül a valódi ok az óriási veszélyt fog jelenteni az emberiségre. Komolyan beszélt és az volt az érzésem, hogy ha ezt mondja akkor azt is tudja, mi történt ott évszázadokkal ezelőtt. Talán okos dolog lett volna rákérdeznem, talán nem. Arra gondoltam, ha úgy érzi a siker érdekében, el kell mondania nekem, megteszi magától is, ha nem, akkor hallgatásának komoly oka lehet. Így indultam hát útnak két társammal. Saját szekeremmel utaztunk a barbárok földjén keresztül, a szerencsétlenül járt város felé. Az expedíció már útra kelt, de tudtuk, ha előbb nem is, a város romjainál úgy is utolérjük őket. Feltéve, hogy elérjük a helyszínt baj nélkül. Aggodalmunk nem volt alaptalan, hiszen ebben az időben véres harcok folytak, ezért a látszólag értéktelen területért. Nem tudhattuk, mikor botlunk ellenségbe. A Ködökön Járó rajtunk tartotta óvó tekintetét, mert csak egy nomád törzzsel találkoztunk, akik barátságosnak mutatkoztak, néhány apróság fejében még el is kísértek minket egy darabon, hogy ne essen bántódásunk.Ezek után gond nélkül megtaláltuk a tábort. Nem volt nehéz dolgunk, ugyanis a biztonságra nem ügyelve, messzire világító tüzeket raktak, csak a fényt kellett követnünk, miután meggyőződtünk róla, hogy valóban őket keressük. Reggel jelentkeztünk a társaságot vezető embernél. Nappali fénynél végig tekinthettünk a társaságon: leginkább kétkezi munkások sürgölődtek, munkájukat régészek irányították. A csapat érdekességét inkább azok a kalandorok adták, akiket azonnal fel lehetett ismerni viselkedésükről, öltözetükről. Kezdjük mindjárt a vezetővel: első ránézésre megnyerő férfi benyomását keltette, de ez az illúzió azonnal szertefoszlott amint megszólított minket. Lekezelő volt és fölényes, megpróbálta legalább előttünk megmutatni tekintélyét, amit társai előtt láthatóan már elvesztett. A kalandorokon kívül persze mindenki hallgatott rá, de ez sem vigasztalta, mert hiúsága arra sarkallta, hogy az önérzetén esett csorbát valakin kiköszörülje. Nem volt azonban szerencséje velünk sem, mert én a külsőségekből észreveszem az e fajta belső problémákat. Nem hajtottam hát fejet előtte, csupán tudomásul vettem, hogy létezik, de nem éreztem, hogy engedelmességgel kéne tartoznom. Sajnos nem láttam előre, de a sok sérelem miatt először lemondott posztjáról, és nem akart tudomást venni másokról, majd észrevehetően ellenségesen viselkedett irányunkba. Különösebben nem zavart, mert mi nem is kívántuk a társaságát, s mellette még másokét sem. Ott volt például az a férfi, akiről ránézésre megmondhatta volna bárki, hogy fekete mágiát űz, és sérült lelke nem jóindulattal van tele. Azt hitte azzal, hogy egy maszkot húz ocsmány ábrázatára sikerül valódi énjét elrejtenie a világ elől. Vagy vegyük azt a férfit, aki állatprémekbe bugyolálta magát, és amióta csak megérkeztünk a közelünkben ólálkodik. Nem tudom, mi lehet a szándéka, de a már-már beteges ragaszkodása hozzánk nagyon feszélyez. Nem szoktam kényelmetlenül érezni magamat, de ez az ember egy förtelem. Még hallom a szerencsétlenek sikolyát, amint élve lenyúzza róluk a bundát. Talán beszélnem kéne vele, de képtelen vagyok rá, mert ha ránézek felfordul a gyomrom. Öröm az ürömben, egy fiatal és igen szép nő is volt közöttük. Szépségét még népem leányai közül is sokan megirigyelhették volna. Megdöbbentő fordulat volt, amikor fajtám nyelvén szólított meg. Első meglepetésemben nem tudtam hogyan is reagálhatnék, így más nyelvjárásban feleltem neki, amivel láthatólag igen megbántottam. Azóta is sokat tűnődöm, vajon hol tehetett szert erre a tudásra. Lehet, hogy meg kéne kérdeznem, de félek attól, hogy egy emberrel esetleg bensőséges kapcsolatba kerülhetek. Sosem érteném meg, és ez lehet, hogy csak növelné a távolságot. Ugyanakkor lehet, hogy nem így történne és meg tudnám érteni rajta keresztül a többit is. Nem tudom, mit tegyek.A napok múlásával számomra követhetetlenül felgyorsultak az események. Egyre újabb és újabb tárgyakat, helyszíneket tártak fel és a munka mind inkább gyarapodott. Nem voltam hozzászokva ehhez a tempóhoz, de más választásom nem lévén próbáltam hozzászokni. Egykori vezetőnket újra megválasztották, de számomra továbbra is elviselhetetlen volt a stílusa - ezzel talán nem én voltam egyedül. Idő közben megérkezett az utánpótlás Erionból, de sajnos egy igen súlyos járványt is magukkal hoztak. Nehéz hét állt előttünk. Kivétel nélkül mindenki elkapta a kórt, csak a Kalahorák segítségével sikerülhetett megfékezni a köztünk járó elmúlást. Miután mindenki felépült a betegségből folytatódott a munka. Sajnos amint a mondás tartja: a baj nem jár egyedül. Felfoghatatlan dolog történet: a látóhatáron egy kisebb hegy emelkedett fel a sík vidékből, majd folyékony tüzet és hamut okádott gyomrából. A pusztító tűzvész táborunkat is elérte, megtizedelve ökreinket. Ami ennél is nagyobb bajnak számított, hogy nem maradt legelő az állatoknak, és felhasználható fa sem, mert a tűz mindent felemésztett. Ezentúl, a folyó túlpartjáról kellet hordanunk a fát, és az állatokat is áttelepítettük, a távolabbi de biztonságosabb helyre.Szörnyű felfedezést tettem az imént. Táborunkban egy Ősfajzat, egy átkozott aquir bújt meg. Sikerült lelepleznem őt, és társaimmal együtt sikerült megszabadítani tőle a világot. Nem azonnal döntöttem, többször átgondoltam mit tehetnék, hiszen Narmiraen az élet megóvását tűzte ki számomra célul. De ez a teremtmény ősi ellensége minden létező fajnak, sőt még saját magának is. Eleink is az életüket áldozták azért, hogy végre békét lelhessünk nélkülük, ezért nekem is úgy kell cselekednem, ahogyan akkor ők, a Bátrak tettek. Egyelőre senki nem tud rajtunk kívül a történtekről. Ha eljön az ideje ezt is megtudják, de lehet, hogy soha.Napok, hetek teltek el újra és mind többet tudtunk meg az itt éltek szokásairól, kultúrájáról, de arról, hogy mi hozhatta rájuk a pusztulást még mindig semmit. A sivatag irányából két új figura érkezett a szekértáborba. Az egyik egy barbár törzs szülötte lehetett, kinézetéből és viselkedéséből ítélve. Goromba és otromba fráter, szóra sem érdemes. Annál inkább viszont az északi idegen, akivel érkezett. Érdekes szemei, nyugodtsága megnyerővé tette. Látszott rajta az a tipikus ragadozó mozgás, a mindenre kész testtartás, és külsőleg alig észrevehető, állandó éberség.Nem ejtettem még szót a gyilkosságokról, pedig bár szomorúak, mindenképpen szót érdemelnek. Az áldozatok mind a munkások közül kerültek ki, a gyilkos nyomait pedig sosem találtuk meg, mintha nem is létezett volna, csak a mi megrémült elménkben. Az áldozatokat mind rituálisan végezték ki, kegyetlen, szívtelen módon. Aztán megtaláltuk az első nyomot is. Na persze nem lábnyomra gondolok, mert annál ügyesebb volt a mi kis gyilkosunk, hanem egy vérrel írt szövegre:

„Ha eljő a hatodik vér, az átok mindenkit elér.”

Hátborzongató nem? Talán az emberünknek épp ez a célja. Amikor az üzenetet megtaláltuk akkor már a harmadik áldozatnál jártunk. Először nem értettem miért nem az elsőnél. Aztán rájöttem, hogy azért mert szó sincs semmilyen átokról egyszerűen nem akarja (akarják), hogy kiderítsük a pusztulás okát.

Egy délután fajtám béli érkezett a táborba, és egy haldokló Sereneyát hozott magával. Sajnos nem tudtam megmenteni az életét, mert testét aquir nyílvesszők járták át. Utolsó pillanataiban beszélt hozzám, és a lelkemre kötötte, hogy juttassak el egy tekercset Sirenarba, élet s halál kérdése az ügy. Siteris aki őt hozta nem tudott a tekercsről semmit, és úgy gondoltam ez egyelőre így is fog maradni. Ő állapította meg a lövedékek származását, de jómagam is rájöttem, hogy nem egyszerű nyílvesszők voltak. Siteris egyébként Sirenarból jött, még a családját is ismertem. Kissé újkori elfnek mondhatnám, felfogása és életmódja, nagyon is eltért az enyémtől, de tetszett nekem. Igen sokat beszélgettünk éjszakába nyúlóan a hamvadó tábortűznél. Sok érdekes dolgot megvitattunk és megtudhattam az álláspontját, ami érdekes volt számomra. A tekercsről nem beszéltem neki továbbra sem, mert időközben meg is feledkeztem róla.Eközben a régészek is haladtak jókorát. Földalatti lejáratra bukkantak. Kis csapat - köztük én is - elindult az üreg felfedezésére. Lent a folyosókon cirkalmas ábrákkal, mágikus rajzolatokkal díszített falakat találtunk, minél beljebb hatoltunk annál sűrűbbek voltak, mígnem egy kis terembe nem érkeztünk. Ez is tele volt rajzolatokkal, de mivel nem ismertük őket, javaslatomra inkább visszafordultunk. Talán ez volt a szerencsénk, ezért nem tudtak csapdába csalni minket. Túlvilági förtelmek hada várt már ránk a kijáratnál. Csak a barbár és Koki, az északi vakmerősége az, ami megmentett minket. Úgy döntöttünk a kis kaland után, hogy egyelőre nem merészkedünk vissza. Akadt munka elég a felszínen is. Töménytelen mennyiségű tekercs és papír várt még fordításra, úgyhogy nem is foglalkoztam mással ezek után. Sok általános leírást sikerült megfejtenem, de semmi különleges nem volt bennük. Ekkor bukkantam rá arra a bizonyos tekercsre. Azonnal felkeltette figyelmemet amint felfedeztem benne a Harmadik Hold nevét. Az irat szerint a Harmadik Holddal kapcsolatos hatalmas varázslat leírását lehet megtalálni a kincstárban, ami a templom alatt helyezkedik el. Mivel a templomot már feltárták nem volt más dolgom, mint egyszerűen lemenni. Így is tettem, de csalódnom kellett, hiszen nem találtam semmit. Nem értettem és éreztem, hogy bár nem látom, kell lennie ott valaminek. Egyelőre azonban várnom kellett. A várakozás idejét fordítással és a papírok tanulmányozásával töltöttem. Hamarosan újabb társsal bővült a táborunk. Ő Erion irányából érkezett, és egy üzenetet hozott Liviananak, a shindartól. Ebben egy tekercsről ír, amit meg kellene találnunk. Sejtésem szerint arról a tekercsről van szó, amit a kincstárban találhatunk meg, és három részből áll. Ez az üzenet meglepett, hiszen Olven a lelkemre kötötte, hogy az emberek ne tudjanak meg semmit. Ennek ellenére ő maga adott támpontot nekik. Aztán eszembe jutott valami, ami felett elsiklottam. Honnan ismeri vajon Liviana a mi nyelvünket? Ez a kérdés, és az üzenet egy gondolatot erősített meg bennem, mégpedig, hogy Liviananak több köze van népemhez, mint azt én sejteni véltem, ráadásul valami miatt lehet, hogy Olven jobban megbízik benne, mint bennem. Ezt furcsálltam, de ez csak tudatlanságom miatt lehet, amit csak egy módon orvosolhattam: beszélnem kell Livianaval.Sajnos újabb gyilkosság történt, egy gyermeket öltek meg. A gyász hatalmas súlyként telepedett ránk, és másnap szükségessé vált a nők és gyermekek hazaküldése. Búcsút intettünk hát nekik és majd húsz fegyverforgatónak. Ez a pont volt, amikor biztossá vált bennem korábbi feltételezésem. Semmiféle átok nem létezik. Láthatatlan ellenfelünk, aki mint kiderült feltehetően egy alakváltó, csupán azt akarta elérni, hogy az embereken a félelem legyen úrrá, amire a történtek után azt mondhatjuk: egészen jól sikerült neki. Még majdnem mi is bedőltünk neki. De azért el kell ismerjük, a tábor felét sikerült rábírnia a távozásra. Így sokkal csekélyebb lett az ellenállás. Egy dologgal azonban nem számolt. Azzal, hogy elf társaim és én itt maradunk. Ráadásul két új elf is érkezett közénk, ami csak megzavarta őt. S hogy ezt miért mondom? Feltételezésem szerint az aquir megtalálta korábbi társunk holttestét, aki szintén aquir volt. Ez óvatosságra intette, és tudta, hogy veszélyesek lehetünk számára. Tudta jól, nem csak gyűlöletünkkel, hanem a róluk szerzett tudásunkkal, méltó ellenfelévé válhatunk. Ráadásul mindent tudott, amire csak kíváncsi volt, hiszen az egyik nő képében járkált közöttünk, mintha mi sem lenne természetesebb. Igazán ravasz, és nem utolsó sorban veszélyes ellenféllel állunk tehát szemben. Eleddig semmilyen támpontom nem volt, de most úgy érzem, a szilánkokra tört tükör kezd ismét egy egészet alkotni, amint a kis darabok a helyükre kerülnek. A felgyorsult események folyamában nem tudtam mire is figyeljek. Ekkor jutott eszembe, hogy kaptam én egy tekercset, pár héttel ezelőtt amit egy Sereneya bízott rám halálos ágyán. Izgatottan kutattam szekeremben, hová is rakhattam. Aztán megtaláltam. Remegve vettem a kezembe, óvatosan kibontottam, mintha attól tartottam volna, hogy sietségemben valami rosszat szabadítok magamra és az egész kolóniára. Szerencsére nem így történt. Amint átfutottam tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Ahhoz, hogy megtudjam, mit tartalmaz, először le kellett fordítanom a szöveget. Úgy gondolom két nap elegendő lesz. Addig is folytatom okfejtésemet.Talán túl vad első hallásra az ötlet, de úgy gondolom, hogy a mi kis alakváltónk csak egy „csatlós”. Ezzel nem lebecsülni akarom, csupán arra akarok rámutatni, hogy egy nagyobb, hatalmasabb Ősfajzatnak kell állnia a háttérben. Ezt arra alapozom, hogy rendelkezem némi történelmi tudással, ami korokra nyúlik vissza a múlt végtelen tengerében. Ismereteim szerint még ma is létezik egy olyan ősi aquir ereklye, amit úgy hívnak, hogy Zogg, a Hegyek Gyökere. Gondolom velem együtt mindenki emlékszik még arra a napra, amikor a távolban egy vulkán emelkedett ki a semmiből, és pusztító haragját a környező vidékre engedte. Ez teljességgel lehetetlen, mondhatná bárki, aki nem tudja azt, amit én. Ha létezik olyan nagy hatalmú teremtmény, aki uralma alá tudja hajtani Zoggot, az képessé válik arra, hogy ilyen természeti jelenséget idézzen elő. Erre azonban, tudomásom szerint egy ősaquiron kívül nem képes más halandó. S most, ha eddig vadnak is találta volna akárki is a találgatásomat, további soraim láttán biztosan őrültnek titulál. Mint már korábban említettem, a tekercsek leírásában a Harmadik Holdra találtam utalásokat. Lehet, hogy meglepően hangzik, - pedig szerintem nem az - de a Harmadik Holddal egy nevet szoktak népem körében kapcsolatba hozni. Egy gyűlölt nevet: az Opálhajósét. Nos lehet, hogy már kitalálták többen, ő egy ma is élő ősaquir. Kész őrület, nem igaz!? Azt hiszem érdemes elmondanom azt is, miért hozzák őket kapcsolatba egymással. A Harmadik Hold, sokak szerint egy legenda. Pedig nem is tudják mekkorát tévednek. A korok hajnalán, mikor még ember nem is élt Yneven, és az elfek elkeseredett háborút folytattak az aquirok ellen, az égboltot három hold fénye világította be. Az aquirok, a sötétség teremtményei voltak, és mivel saját fajtájukkal sem fértek meg sokáig, nagyobb tért akartak hódítani, hogy ne okozzák önnön pusztulásukat. Ocsmány teremtmények bukkantak elő, a sötéten ásító barlangok mélyéről, s mivel lételemük a sötétség volt, nem szenvedhették a három hold, számukra vakító fényét. Egyikük, s köztük talán a leghatalmasabb, - az Opálhajós - sötét praktikái segítségével lebűvölte az égről a Harmadik Holdat. Bizton hiszem, hogy a hatalmában állt volna lebűvölni a másik kettőt is, de népem nagyjai megakadályozták. Hogy miként tették, arra csak homályos utalások vannak, pontosan én sem tudom. Ez tehát azt jelenti, hogy Ő most itt van, mégpedig azért, hogy megkaparintsa a három tekercset, a Harmadik Holdról. Azt kell, hogy mondjam ez nem túl jó hír. Nem szoktam megijedni akármitől, de úgy gondolom, hogy az Opálhajós legyőzése számomra - és mindenki számára, aki itt van - túl nagy erőpróba. Ez azt jelenti - bármily keserű is kimondanom -, hogy itt nem tehetünk semmit. Azaz egy dolgot még tehetünk. Be kell jutnunk a kincstárba, hogy meggyőződjünk róla, bent vannak e még a tekercsek. Ugyanis ha a Sereneyának sikerült kihoznia egyet, akkor másnak is sikerülhetett. Ezt azért feltételezem, mert az elfeknek mindháromra szüksége van, és ha a Sereneya csak egyet hozott ki, annak az oka, hogy nincs benn mind a három. Erről azonban bizonyságot kell, hogy szerezzünk. Ha tényleg nincsenek meg, akkor haladéktalanul meg kell találnunk a má- sik kettőt, és ami már nálunk van azt biztonságba kell helyeznünk. Az aquir (ok) valószínűleg mit sem sejtenek még ebből és ennek, ha lehet még sokáig így is kell maradnia. Attól nem kell tartanunk, hogy kihozzák előlünk a tekercseket, - már ha benn vannak - mert feltételezésem szerint képtelenek bejutni. Erre szolgálhatnak az általunk látott rajzolatok, amik éjjel kékesen világítanak.Egy újabb nap telt el, ami nem nagy idő ebben a végtelen folyamban, de ahhoz elegendő, hogy fontos események történjenek. Bátorságot merítettem végre, és felkerestem Livianat a szekerében. Nappal volt még, csak pár órája végeztünk az ebéddel. Feltételezésem, hogy Livianat elfek nevelték, ha nem is volt pontos, de nagyon közel jártam az igazsághoz. Olven, Liviana édesapjának barátja volt, s már-már második apjaként nevelte a leányt, szoros kapcsolatot kialakítva egymás között. Ezért lehetett hát, hogy ő kapta az üzeneteket, hisz a jó Olvennek ki más is juthatott volna először az eszébe. Nos miután Liviana őszinte volt hozzám én megmutattam neki ezt a kis naplót. Most már ő is tud a feltételezéseimről, küldetésemről, de nem félek attól, hogy elmondja akárkinek. A másik nagyon fontos dolog, amit régóta fontolgattam, hogy beszélek Olvennel. Felkerestem hát mentális kapcsolat segítségével, és beszélgettünk. Mint kiderült, ha nem is szándékosan titkolta, de azt nem közölte velünk, hogy tud a tekercsek létezéséről, és azok megtalálására számít. Ezt a kis hiányosságot most pótolta. Utalt azonban arra is, hogy tudomása szerint nincs az összes tekercs a helyén. Egyszer talán azt is elárulja, hogy hová került a hiányzó darab. Egyébként majd minden feltételezésemet megerősítette, az azonban kiderült, hogy a letűnt civilizációnak semmi köze sem volt a kyrekhez, ugyanis akkor még nem éltek ezen a vidéken. Segítséget ígért a Szent Szám felkutatásában, illetve abban, ha a tekercseket megtaláltuk, feltűnés nélkül el tudjuk hagyni az ásatás veszélyes területét. Bár a tekercseket magának akarta megtartani Olven, idő közben rájött, hogy nem tudná mire használni őket, ezért egyetértett javaslatommal, miszerint Sirenarba avagy Elfendelbe kell eljuttatnunk őket. Ott talán akad valaki, aki képes a használatukra, és nem utolsó sorban sokkal nagyobb biztonságban lennének. De ez még a jövő zenéje. Addig még sok minden történhetik, amire esetleg nem is számítottunk. Gondolok most azokra a nyugtalanító hírekre, miszerint húsz - huszonöt barbár törzs egyesült valaki, vagy valakik vezetése alatt. Egyelőre messze vannak tőlünk és Eriontól, - két hónapi járásra - de ha megindul a sereg nekünk nem lesz maradásunk. Túl nagy lenne a kockázat. Várnunk kell tehát, hogy megtudjuk a számot, addig is tehetünk újabb felfedezéseket. Véleményem szerint, azonban mostantól inkább csak nappal. Talán mi is rábukkanhatunk valahol a keresett számra.  A város történetéről talán annyit érdemes megjegyezni, hogy ez a civilizáció az elf társadalom barátságát kereste. Nagyón jó megértésben éltek egymás között. Olyannyira, hogy megengedték a város vezetőségének, hogy lemásoljanak három tekercset, ami egy hatalmas varázslat leírását tartalmazta. Ez a varázslat a Harmadik Hold erejét adta volna vissza, és az elfek ezt nem adták volna ki a kezükből akárkinek. Ők mégis megkapták egy másolatát, s ez a bizalom vált döntő fontosságúvá, ugyanis a háborúkkal és viszontagságokkal terhes évszázadok alatt az összes többi példány elpusztult. Ebben a városban maradtak fenn a tekercs utolsó darabjai. Sajnos erről tudomást szerzett egy nagy hatalmú aquir, de azt hiszem, hogy nem az Opálhajós volt. Feltett szándéka volt, hogy megszerzi a varázst őrzőitől, de az elfek segítségével sikerült visszaverni a támadását, sőt az ütközetben annyira legyengült, hogy évszázadokra a föld alá kellett bújnia. A végső megoldás az elpusztítása lett volna, de mivel ez nem sikerült, erejét összegyűjtve most ismét eljött, hogy megkaparintsa a Harmadik Hold varázslatát. A város mindent megtett, hogy az aquir küldöttei ne férkőzhessenek a kincstárhoz, de ezért óriási árat kellett fizetniük. Majd mindenki halálát lelte a véres küzdelemben, s akik megmaradtak túl kevesen voltak ahhoz, hogy ellenállhassanak egy újabb támadásnak. Így történt hát, hogy az egykor dicső város néptelenné vált, túlélői szétszóródtak, s azóta elérte mindannyiukat az enyészet. Hála a nagy tudású magitoroknak a felállított védmű, ép és sértetlen maradt, még ennyi idő után is. Ez hát a jelenlegi helyzet. Egy ősaquirral állunk szemben, aki bármire képes azért, hogy megszerezze az oly fontos varázstárgyakat. Meg kell tehát akadályoznunk, nem számít mi az ára. Ez mindannyiunk érdeke, tekintet nélkül nemre, fajra. Ez az, ami összekovácsol mindannyiunkat a bajban, mert ha nem küzdünk, a holdak nélkül csak a teljes sötétség marad nekünk. Ezt pedig nem engedhetjük, remélem mindenki belátja. Keserű dolog, de ki kell mondjam, hogy az útnak indított nők, gyerekek és kísérőik valószínűleg nem fognak megérkezni Erionba. Mivel az alakváltó egy nő alakját vette fel, s erre csak indulásuk után jöttünk rá, nem tudtuk figyelmeztetni a szerencsétleneket. Az, aki a cselekményeket irányítja, nem akar szemtanukat elengedni, ezért meg fogja öletni mindannyiukat. Nyom nélkül eltűnnek majd, s a területi háborúskodás áldozatainak fogják hinni őket. Még a gyanú árnyéka sem merül fel, hogy esetleg gyilkosság történt. Tökéletes terv. Egy csiszolt, hideg elme találmánya, ami végtelenül gonosz.Miközben ezek a gondolatok foglalkoztattak, megérkezett az utánpótlás. Pontosabban, ami megmaradt belőle. A fogathajtók ugyanis hiányoztak, és a kocsi ácsolatában penge ütötte nyomokat, és vérfoltokat fedeztünk fel. Ami furcsa volt számunkra, hogy a szállítmány maradéktalanul megvolt. Ha rablók lettek volna, akkor elvitték volna az árut, ha pedig az ellenségünk, nos neki sem állhatott érdekében, hogy hozzájussunk a küldeményhez. A rejtélyt, mint mindig, most is az idő folyamára bíztuk, s nem is kellett csalódnunk. Másnap reggel a kocsi oldalfalát kiszakítva találtuk. Mint kiderült, dupla aljzata volt, ahová, ha kényelmesen nem is, de elférhetett két ember. Arról, hogy kifélék, mifélék, s honnan, miért jöttek, semmit sem tudtunk. De mint eddig is, az idő most is megadta kérdésünkre a választ. Kis csapatunk elhatározta, hogy ismét lemegyünk a templomba. Volt még egy dolog, amit a Szent Számokkal kapcsolatban nem próbáltunk ki. Lehatoltunk hát ismét a számomra oly taszító üregbe. Lent minden csendes volt és látszólag érintetlen. Amikor azonban a forgatható számokhoz értünk, a számláló a nulla, nulla, egyen állt. Azonnal rájöttünk, hogy a két idegen, aki a kocsin érkezett, ugyan azért jött, ami után mi is kutatunk. A számot figyelve hasított belénk a felismerés: a civilizáció hitében mindig felezték a számokat. A behatolók ketten voltak, ezért állt a számláló az egyesen. Ezután mi is beforgattuk a megfelelő jegyeket, majd megkönnyebbülve nyugtáztuk, hogy nem történik semmi. Elindultunk hát a hegy gyomra felé, a most már ismeretlen szakaszon. A folyosó sötét és szűk volt, a kortól nehéz levegő ólmos súlyként telepedett rám. Hatalmas, fekete kézként fojtogatott, és úgy tetszett, az ujjakat összetartó sötétséget csak az éltető nap fénye kergetheti szét. De a vágyott napsugarak méterekkel a fejünk felett, a város romjait nyaldosták arany fényükkel. Egyelőre tehát be kellett érjem a csípős koromszagú fáklyák, émelyítően táncoló fényével. A vörös-sárga tűznyelvek, mozgékony árnyakat festettek a járat csipkézett falára, bizonytalanná téve a járást, és próbára téve az elől haladó Siteris lankadatlan figyelmét. Hosszú, kínos percek következtek s a bezártság egyre nyomasztóbbá vált. Végre valahára történt valami: egy hármas elágazáshoz érkeztünk, ami elvonta figyelmemet szorongásomról. Mi - az előttünk járókhoz hasonlóan - a Szent Tó felé vettük utunkat. Fáklyáinknak most már csak a melegére volt szükség, ugyanis a tó körül, sosem lankadó, lámpások ontották magukból mágikus, kék fényüket. Az eddig is nehezen követhető nyomok most teljesen eltűntek. Csapatunk kétfelé vált, az egyik rész a bejáratnál állt őrt, a másik, ahová én is tartoztam, elindult, hogy körbejárja a tavat. A szemközti parton azonban nem lehetett tovább haladni. Amíg azon töprengtünk hová tűnhettek, a két tolvaj felbukkant a tó közepén. Nem sejtették, hogy mi is itt vagyunk, így észrevétlenül bekerítettük őket, majd amikor a partra léptek, társaim rávetették magukat a két mit sem sejtőre. Rövid küzdelem után, sikerült ártalmatlanná tenni mindkettőt. Eközben én elevickéltem a tó közepéig. A jéghideg víz millió tűként feszült testemnek, és éreztem, hogy végtagjaim mindinkább görcsbe állnak. Úszás közben valami nyálkás ért a lábamhoz, de ekkor már nem érzékeltem szinte semmit. Már éppen segítséget akartam kérni, amikor egy csáp fonódott lábamra, majd ellenállhatatlan erővel húzni kezdett a mélység felé. Sikoltásom hörgő bugyborékolásba fulladt, nem tudtam, meghallották e. Késemet előrántva próbáltam megszabadulni a fogva- tartó nyúlványtól, de túl erősnek bizonyult, semhogy elvághassam. De legalább sikerült sebet ejtenem rajta. Nem mintha előnyöm származott volna belőle, sőt válasz képen egy újabb csáp tekeredett rám. Valahol felettem, a távolban vettem észre segítőimet, amint közeledtek felém. Ez némi erőt adott, de a hirtelen jött bátorság hamar el is múlt. Lassan elértük a víz alját és a rémség egy járatba hurcolt, karjaival pedig szájához emelt. A próbálkozást, hogy kiszabaduljak, már régen feladtam, ráadásul tüdőm belülről feszítve követelte jussát. Nem akartam meghalni, és az események felébresztették életösztönömet. Tudatom akaratát a testemre kényszerítve, sikerült nyernem még egy kis időt az ájulásig, majd eszeveszetten nyiszálni kezdtem, a förtelem csápjait. Köröttem a víz, buborék és vér elegyeként kavargott, orrom, fülem és szemem, apró húscafatokkal teltek meg. Kétségbe esésemben üvölteni tudtam volna, de tudtam úgy is hasztalan. Aztán enyhült a szorítás és Narmiraennek hála, ismét szabad voltam. Úszni kezdtem, úszni az éltető levegő felé, tébolyodottként csapkodva a vizet, mintha rajta akarnám kitölteni félelmem dühét. A felszínre jutásban segített az is, ahogy a vízi szörny haláltusájában, a fenékre hanyatlott, amit óriási víznyomás kísért. Úgy száguldottunk ki a nyílásból, mintha kovácsfújtatóval röpítettek volna egy tollpihét. Számomra azonban még ez sem volt elég, az utolsó métereken már vizet nyeltem, mert képtelen voltam to-vább visszatartani a lélegzetemet. Fuldokolva törtem a felszínre, lega-lább annyi vizet szívva magamba, mint levegőt. Félájultan kivonszoltam magam a partra, tüdőm tiltakozása jeléül, hörögve köptem fel a vizenyőt belsőmből. Társaim aggódva figyeltek, Etriel segítőkészen kifacsarta belőlem a maradék vizet. Mikor már azt hittem vége szenvedésemnek, akkor hasított belém a csontig hatoló hideg. Ruhám félig fagyottan tapadt testemhez, ráncai szinte vágták bőrömet. Amíg azzal foglalkoztam, hogy felmelegítsem testem eszembe ötlött, hogy láttam egy másik nyílást is a víz alatt, mely vége kékesen derengett. Tudtam, hogy vissza kell mennünk, de előbb megpróbáltuk szóra bírni foglyainkat. Sajnos nem találtunk közös nyelvet, úgy döntöttünk tehát, hogy a felszínen folytatjuk a vallatást. Harmadmagammal induláshoz készülődtünk. Köveket kerestünk, hogy a testünkre erősítve minél gyorsabban a tó aljára juthassunk. Beúsztunk a tó közepéig és hagytuk hogy a súly lehúzzon minket. A hideget már szinte nem is éreztük. A fenékre érve elvágtuk a súly kötelékét, és úszni kezdtünk a fény felé. Amikor felbukkantunk, egy hideg, de száraz helységben találtuk ma-gunkat, ahol százával hevertek tekercsek s könyvek szanaszét. Megbabonázva támolyogtam ki a vízből. A látvány feledtette velem a körülölelő hideget, és lassan megindultam a felbecsülhetetlen értéket képviselő papírosok felé. Azt sem tudtam, hol kezdjem a keresést, egyik állványtól a másikig rohantam - ilyen felkavartnak még senki sem látott. Rövid időn belül sikerült lehiggadnom, és megkezdtem a polcok rendszerszerű átvizsgálását. Lassan haladtam, több ezer tekercs, könyv várt rám, fogalmam sem volt, mennyi időbe fog telni, amíg végzek. Ha őszinte akarok lenni: nem is érdekelt. Annyira belemerültem a leírások világába, hogy csak halk foszlányként jutottak el társaim szavai tudatomba. Valamiféle kályha foglalkoztatta őket, de nem igazán csigázott fel egy rozsdás fémdarab, ami meleget adhatna, ha lenne benne mit elégetni. Próbáltam hát nem rájuk figyelni, de kisvártatva egy erős kéz ragadta meg a vállamat, és kizökkentve gondolataimból odavonszolt a fémkályhához. Csodálkozva meredtem a szerkezetre, amiről első pillantásra megállapítottam, hogy nem kályha. Még időm sem volt töprengeni, mert Etriel benyomta fejemet a nyílásába, s akkor azonnal megcsapta az orromat a friss levegő illata. Felpillantottam az egyenes, szűk kürtőbe, s odafent megláttam a felszíni világosságot. Amikor kikecmeregtem vettem észre a forgatható kis kart a szerkezet oldalán. Mint kiderült egy kis felvonóval álltunk szemben, és ezen keresztül hozták be ezt a tömérdek mennyiségű irományt, hogy a víz ne tegyen kárt bennük. Pár pillanattal később megtaláltuk azt az állványt melyen egykor a Három Hold tekercseit őrizték. Most teljesen üres volt, csak egy papírost leltünk rajta, késsel a fába szögezve.Egy üzenetet írtak rá, valószínűleg a tolvajok. Valamiféle idegen, mindannyiunk számára ismeretlen nyelven íródott. Reményeink szerint, megfejtésére a felszínen kerülhetett sor. Mivel nem volt más kiút, csak a vízen keresztül lehetett visszajutni. Etrielt átküldtük a többiekhez, hogy keressék meg a felszínen a nyílást, és a foglyokat helyezzék biztonságba. Siterissel maradtam hát a könyvtárba, de most már semmi sem segített, a hideg egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Hogy felmelegedjünk, Siterissel elkezdtünk gyakorlatozni fegyvereinkkel. Eleinte nem használt, de ahogy egyre többet mozogtunk, úgy melegedett fel a testünk. Piciny párapamacsokat fújtunk minden csapásnál, megmerevedett izmaink ismét irányíthatóvá váltak. A hajunkra fagyott jégcsillámok, lassanként parányi vízcseppekké alakultak, s minden mozdulatunk újabb és újabb gyémántesőt szórt a padlatra. Nem tudom, meddig táncolhattunk így átszellemülten, de mikor abbahagytuk, s lenyugtattuk légzésünket, testünkből meleg gőz szállt a hideg, nyirkos mennyezetre. Rég volt, hogy utoljára küzdöttem valakivel, de jó érzés volt. Ekkor értettem meg valamit: nem elegendő csupán az elménket művelni, hiszen lehetünk akár milyen nagy tudósok, tudatunknak anyagi testünk ad otthont, s ha elhanyagoljuk, porhüvelyünk elfonnyad, s tudatunk nem fejlődhet tovább, bármennyire szeretnénk is. Megfogadtam, hogy mostantól, a testmozgás is mindennapos teendőim közé fog tartozni. Etriel nem sokáig váratott magára, a kürtőn át meghallottuk ismerős hangját. Miután kaptunk némi élelmet; száraz, meleg ruhát; munkához láttunk. Nem volt könnyű feladat az összes tekercset a felszínre juttatni, de végül is három nap alatt sikerült. De milyen három nap volt az! Bezárva a föld alá, örökös, konok sötétségben. A komor sziklák rosszallóan magasodtak fölénk, mintha csak azt kérdeznék: „Mit kerestek még mindig a földmély birodalmában? Nem nektek való ez a fénytelen szűk hely! Menjetek innen! Menjetek! Ne is lássunk többet! Különben....” És ez még csak a kezdet volt! Nincs merszem leírni, mik jutottak eszembe abban az időben, mert még a végén bolondnak tartanának. Legyen elég, hogy - finoman szólva - nem volt ínyemre vakondként egy odúban toporogni. Siteris barátom még nálam is rosszabb állapotban volt, s talán ez adott erőt nekem. Tudtam, hogy támaszra lesz szüksége idelent, valakire, akire számíthat bármi is történjen. Ezért hát úgy tettem, mintha jól érezném magam, s próbáltam lelket önteni belé. A Kalahoráknak hála, átvészeltük a barlang-kalandot, és végre az áhított felszínen lehettünk. Még szusszanni sem volt időnk, mert foglyainkat ki kellett hallgatnunk. Csak pár szót sikerült kihúzni belőlük, egy kis bódítószerrel, annyit mindenesetre megtudtunk, hogy a toroni udvar megbízásából jöttek, és érkezni fognak még segítőik is. Az üzenetet jobban megvizsgálva kiderült, hogy dzsadok jártak előttünk, még évtizedekkel korábban. A papírosból azonban hiányzott egy darab, amit meg is találtunk egyik foglyunknál, a cipősarkában. Most már is mertük a rablók nevét és családját is. Nem volt más hátra, mint felkerekedni, hogy felkutassuk őket. Az ásatást azonban minél hamarabb és lehetőleg, minél gyorsabban el kellett hagynunk. Beszéltem hát Olvennel, és megígérte, hogy segíteni fog minket. Egy éjszakát kért csupán, hogy keríthessen egy varázstudót, aki képes térkaput nyitni számunkra. Másnap hajnalban üzenetet kaptam tőle: már csak pár órát kell várnunk és megnyílik az átjáró. Feltűnés nélkül összeszedelődzködtünk, majd vártuk az indulás pillanatát. Látszólag mindenki el volt foglalva reggeli teendőivel. Talán két óra telhetett el, amikor porfelhőt vettünk észre a sivatag irányából. Felénk közeledett. Amikor látótávon belül értek, észrevettem, hogy nyolc ember közelít lóháton. Baljós előjel. A foglyok is beszéltek társaik érkezéséről, és Olven is óvatosságra intett minket, mert hírforrásai nyolc személyt jeleztek, akik az expedíció után érdeklődtek. Hadrendbe állt hát az egész tábor, és félelemmel vegyes izgalommal vártuk, mi fog történni. Kisvártatva homokvihar támadt, a szemünk, szánk megtelt a csillámló porral, mindannyian menedéket kerestünk. Ki a kocsik alatt, ki a kocsikban találta meg a biztonságot, a katonák pedig felvették a harcot az érkezőkkel. Mint kiderült tévedtünk. Nem az ereklyéért jöttek, egyszerű nomád nép szülöttei voltak. A homokvihart sámánjaik támasztották, ahogyan az azt követő hideget és vérvörös lángförgeteget. Csekély hatalmamat latba vetve, próbáltam legyőzni a porfelhőt, de mire legyűrtem, jött az újabb nem kívánt áldást. El kellett ismernem, fel sem vehetem velük a versenyt. Nem is próbálkoztam tovább, inkább azon igyekeztem, hogy mentsem magam és a többiek életét, amikor az izzani látszó felhőkből hullani kezdtek, a sisteregve földet érő lángcseppek. Páratlan látvány volt: pusztító erejű és fenséges. Amíg dúlt a tábori harc, Koki a sámánok közelébe férkőzött és mindhármat elnémította. A tábor szekerei ekkorra már lángra kaptak, Siterissel nekiláttunk az oltásnak. Jó fél óra múlva lihegve terültünk el a földön. Megmaradt ruhánk kormosan, égetten és füstszagúan tapadt, izzadtságtól nedves testünkre. Körülöttünk a csata áldozatai hevertek, a kiégett, füstölgő szekerek maradványai közt. Amint vérem dübörgése elcsitult fülemben, meghallottam az életben maradottak nyögéseit, sóhajait. Felkeltem, hogy segíthessek, akin még lehet. Végigjártam a tábort: az elmúlás képei minden felé. Nyers hús színe, kiömlött friss vér, amit a föld, olthatatlan szomjjal nyel magába. A füstcsíkok a pusztítás szörnyetegének karjaiként nyúltak az ég felé, mintha azt kiáltanák: „Ez a végzet!” Szerencsére Liviana segítségemre volt, így újabb fél óra elteltével mindenkit elláttunk. A térkapu nem sokat váratott magára, de a helyzet alakulása miatt nem volt szükség a további titkolódzásra: mindenki elhagyta a helyet. Olven örömmel üdvözölte a visszatérőket, mindenki kipihente magát a megpróbáltatások után, és a fizetségüket is megkapták. Olven ez alatt felkereste, ibarai kapcsolatait, és már csak az indulásunkra vártak. Azok a kalandorok, akik végig mellettünk maradtak megértették, hogy miért cselekszenek. Úgy döntöttek, hogy továbbra is mellettünk maradnak. Furcsálltam, de ugyanakkor örömömre is szolgált, társaim részéről a gyors belátás. Egyre inkább kezdett megfogalmazódni bennem, hogy az Öregek az Őshazában, nem a megfelelő személyekkel találkoztak, s talán elhamarkodottan ítéltek felettük. Bár utam során én is találkoztam sok semmire kellővel, meghatott azok viselkedése, akik közé kerültem. Egyre jobban éreztem magam a társaságukban. A magány, nem tett jót nekem, túl sok időm volt, hogy gondolkodjak, és olyan dolgokon rágódjak, amiknek - most visszagondolva - semmi értelme. Én már jártam Erionban, és mulatságos volt Siteris megütközését látni. Tulajdonképpen magamat láttam benne, amikor legelőször itt jártam. Kifakadt magából, nem tudta elképzelni, hogy lehet ekkora várost építeni. Szerinte a nagyzási mániának is vannak határai.Pár napot töltöttünk csak el Ynev lüktető szívében, összeszedtük, amire szükségünk lehet. Felkészültünk az indulásra, Olventől elbúcsúztunk, és pár pillanat alatt megnyílt előttünk a Taba el Ibarába vezető kapu. Átléptünk egy más világba. A távolban már látni lehetett a kis kereskedővárost, ahol már várt ránk a karaván. Mivel kora délután volt tudtuk, hogy az estét a városban kell töltenünk. Lassan poroszkáltunk a melegben, lépteinkre a szikkadt földről, szürkés porpamacsok szálltak fel. Amint a város pereméhez értünk, megütötte fülünket belső, zúgó hangja. Minél beljebb hatoltunk, annál elviselhetetlenebb lett a zaj - árusok kiabálása, állatok vegyes hangjai, a teaházakból kiszüremlő jellegzetes Ibara-vidéki zenék -, testünk kipárolgása az egyre növekvő hőségben, a folyton lökdösődő tolakodó emberek hada, a szemünket maró izzadság, mind-mind egyetlen szédítő eleggyé gyúrva részegített meg mindnyájunkat. Ez egész áros mintha egyetlen, hatalmas zajos piac lett volna. Jó fél óra alatt sikerült egy viszonylag nyugodt helyig elverekednünk magunkat, amikor hirtelen megszédültem. Le kellett ülnöm, képtelen voltam tovább menni, és kétségbe ejtett a tudat, hogy nem tudjuk, hol keressük Olven összekötő emberét. A Kalahorák meghallgathatták imáimat, mert a forgatagból egy alacsony dzsad lépett elő, akiről kiderült, hogy az, akit keresünk. Hálát adtam Narmiraennek, majd erőt vettem magamon és követtük a köpcös kis embert. Egy teaházba invitált minket, ahol szállást kaptunk éjszakára. Késő délutánra járt már az idő, ezért elindult, hogy beszerezze nekünk a szükséges holmikat az utazáshoz. Azt tanácsolta érezzük jól magunkat, ő állja a költségeket. Mi bizony kaptunk is az alkalmon - bárcsak ne tettük volna. Azóta is átkozom ezt a napot, és saját gyarlóságomat. Az este eleinte csak beszélgetéssel kezdődött, de miután megittuk teáinkat, és a teaház vendégei rágyújtottak furcsa pipáikra, elhomályosult minden. Emlékeim oly halványak az éjszakával kapcsolatban, hogy csak néha álmomban villannak fel egyszer-egyszer - mintha táncolnék, és hangosakat nevetnék, s mintha egy női alakot látnék fölém magasodni, sóhajok, vegyes illatok, aztán csak a mélységes csend és sötét - és még valami, amit sajnos nem álmodtam: Kinyitom szemem, testem fáradtsága ólmos súlyként húz vissza a gyűrött, tisztátalan ágyba, visszafeküdnék, de ekkor kezem selymes bőrt tapint, fájó-zúgó fejemet oldalra fordítva megpillantok egy fiatal dzsad leányzót. Alszik még, kisimult arcán elégedett mosoly. Érintésemre megmozdul - jaj csak fel ne ébredjen -, aztán nagyot nyújtózva oldalára fordul. Mozdulatára a selymes lepedő lecsúszik róla, elém tárva tökéletes testének legrejtettebb tájait is. Csak nézem, és iszom a látványt, miközben azon rágódom mit is tettem valójában. Hiszen megbecstelenítettem egy fiatal teremtést, engedve elborult elmém ösztönös vágyainak. Lemoshatatlan bűn szennyezi lelkem immár, hogyan nézhetnék így őseim szemébe ezek után. Méltatlan lettem fajtám eszméihez, a kívülállókhoz váltam hasonlatossá. Szégyenteljesen fordítom el tekintetem róla, még most is feltámadt bennem valami mindent elsöprő érzés, ahogy ott feküdt előttem anyaszült meztelenül. Halkan felöltöztem, vigyázva, hogy a világ minden kincséért se ébresszem fel. Az ajtón kifelé menet még visszanéztem, s mintha megérezte volna megmozdult. Amilyen gyorsan tudtam eltűntem az ajtóból. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Szégyenem csendjébe burkolózva mentem a földszintre, s hogy teljes legyen a letargiám, fejfájásom miatt a hangulatom is mind rosszabb lett. Reggeli után tovább indultunk, s a fejfájás csakhamar elmúlt, de a rosszkedv és a szégyen úgy tűnt örökre részemmé válik.A karaván lassan poroszkált célja felé, de mindvégig ott motoszkált fejünkben a gondolat, hogy a környéken tanyázó rablók eltérítenek célunktól, és tévútra terelnek minket. A sivatag monotonsága illet jelenlegi lelki állapotomhoz. Társaim is észre vették rajtam a változást. Siteris többször próbált rájönni, mi nyomja a lelkem, de nem sok sikerrel. Nem szóltam senkihez, s egy idő után ők se hozzám. Csak én voltam és a szél zúgása. A szélé, aki szabad volt és hatalmas. Szótlanul tevegeltem és marcangolt a bűntudat. Hátasom el-elsüppedve lépkedett az aranyló homokon. Hajóhoz hasonlatos dülöngélése többször elringatott az út folyamán. Ilyenkor mindig álmodtam. Eszembe jutott a lánnyal töltött este, s riadtam ébredtem arra, hogy sírok. Körbepillantottam, de mivel legtöbbször lemaradtam, senki nem láthatta elkeseredésemet. Örültem, hogy így volt. Sötét gondolatok jutottak eszembe, s arra jutottam, az lenne a legjobb, ha nem találnánk meg a várost, s elvesznénk mindannyian a sivatagban, így legalább senki sem tudná meg mi történt azon az estén...Nagyjából az út kétharmadánál járhattunk, amikor gyanús jeleket pillantott meg Siteris, a forró homokban. Semmitmondóak voltak, de arra jók, hogy megállítsák a karavánt. Nem is kellett több a lesben álló rablóknak, gazdag zsákmányt remélve megrohantak minket. A megváltó halálban reménykedve indultam a harcnak, s pár pillanat múlva, eszméletlenül hanyatlottam a homokba. Az égieknek azonban terve lehetett velem, mert magamhoz tértem, s kiderült, hogy társaim bátran helytálltak a banditákkal szemben. Egyelőre tehát várnom kellett a halálra, nem úgy, mint Siteris korholására. Megérezhette, hogy mit forgatok a fejemben és jól a fejemhez is vágta mennyire ostoba vagyok: „Az a magánügyed, hogy mit csinálsz magaddal, de a többiek életét nem teheted kockára, csak azért mert elkövettél egy hibát. Azt neked kell megoldanod, mégpedig úgy, hogy ne más lássa a kárát”. Szavai kemények voltak, de igazat mondott. Beláttam mekkorát tévedtem, s megborzongtam, amikor arra gondoltam, mekkora hibát követtem volna el akkor, ha magammal rántom a társaimat is kétségbeesésemmel.A következő reggel ismét edzettünk. Siteris ajkán furcsa félmosoly játszott mindvégig, és ábrázatára jól kivehetően kiült az „Ugye megmondtam” kifejezés. Utáltam. Ugyanakkor mulattatott is. Az éjjel folyamán elhessegettem magam körül a komorságot. Levontam a következtetést: Ynev jövője sokban függ most tőlünk, ezért nem tehetem meg, hogy saját, kicsinyes gondjaimmal foglalkozva, eldobom magamtól és másoktól is a lehetőséget: esetleg jobb is lehetne. Nincs jogom, hogy én dönthessek az Ynev ege alatt járó teremtmények nevében. Beláttam, amiért mi küzdünk, sokkal fontosabb bármiféle személyes célnál.Ismét szóra nyitottam hát szám, a többiek legnagyobb örömére. Akármennyire is tartsunk mást ostobának, sokkal jobb, ha vidáman lehet beszélgetni vele, mintha komoran magába zárkózva, elrontaná mások hangulatát is. Újra önmagam voltam hát, és bár a hátralevő úton nem történt semmi, jóval hamarabb teltek el a napok. Az utolsó napon tevéink felkapták fejüket, s kitágult orrlyukkal, fújtatva gyorsabb tempóra váltottak. Megérezték a közelben lévő vizet. A várost meglepő gyorsasággal értük el. Egy magasabb dombhátra érve szemünk elé tárult a látvány. Ezt a helyet inkább megillette a város elnevezés. Hatalmas fal vette körül, kapuit állandóan éber őrök figyelték. A város körül seregnek is beillő csapa tanyázott. Egységes, kék színű ruháik katonaember benyomását keltették. Nem volt ezen mit csodálkozni, hiszen ez idő tájt dúlt a Manifesztációs háború. Az amund szörnyetegek, jóslatuk szerint Amhe-Ramun feltámadását várták beteljesedni. Ez a fenyegető veszély még a halálos ellenségeket is „összefogta”. Krán és Pyarron - sosem volt még rá példa - egy oldalon küzd, a világot fenyegető veszedelem ellen. A kékszemű istenség visszatérte romlásba döntené egész Ynevet. Az isten még nem öltött testet, de népe már most is hatalmas erőknek parancsol. Ékes bizonyítéka ennek, hogy csupán tucatnyian képesek arra, hogy városokat tegyenek néptelenné, olyanokat mint ez is itt. Átvonulva a katonák között, áthaladtunk a kapun. Az őrök ragadozó szemmel vizslattak végig minket, de hála kísérőnknek nem akadékoskodtak. A város utcáin, itt is elviselhetetlen volt a forgatag. Még mindig elviselhetetlen volt számomra, de most legalább nem ájultam el. Hosszas bolyongás, lökdösődés után megérkeztünk a rokona házához. Igazán rendes tőle, hogy ennyi embert befogad - gondoltam. Amint beléptünk a helységbe, rögtön kiderült, hogy mi öten, szinte már nem is számítunk, a bent lakó többi húsz dzsadhoz képest. Köszöntöttünk mindenkit, de válaszul csupán gyorsan pergő, érthetetlen választ kaptunk a mosolygós emberektől. Elhelyezkedtünk hát, ki-ki a saját szobájában. Rövid pihenés után, úgy döntöttünk, meglátogatjuk a helyi fürdőt.Ismét belevetettük magunkat a helyi utcák sodrásába. Sokféle embert lehetett látni, a koldustól a kereskedőig, de mindannyian oly egyformának tűntek. Legtöbbjük középmagas, kissé izmos testalkatú. Hajuk göndör, olajosan csillogó fekete, bőrük sötét kreol, a naptól kissé durva, szemük sötéten, ravaszan villanó. Gyorsbeszédű, vidám kis figurák, tele élettel - mint AZ a lány a teázóban. Az árusok, portékáikat kínálva próbálják túlharsogni vetélytársaikat, és a körülöttük lüktető tömeget. A módosabbak körül, gyerekseregek zsongnak, néhány elhullajtott garas reményében, a testőrök szúrós pillantására szétszélednek, hogy aztán ismét a közelbe furakodjanak. Az emberek nem törődve társaikkal, lökdösik őket félre, hogy tovább jutásukat így könnyítsék. Szitkok, jajszavak hangzanak néha, túlüvöltve a zűrzavart. A meleg délibábként hullámzott fejünk felett, elviselhetetlenné téve az amúgy is nehézkes közlekedést. Akinek egy kis esze van, az ilyenkor ponyvák hűvösében iszogat valami ízletes teát s csak kora reggel, vagy késő este veszi nyakába a várost.Jó óra múlva, végre feltűnt előttünk a fürdő bejáratának hatalmas oromzata. Bejáratánál két fiatalember állt, makulátlan, világítóan fehér ruhában. Mosolyogva üdvözölték az újonnan érkezőket, eligazítva a kérdezősködőket. Mi is az ő segítségükkel találtuk meg a számunkra megfelelő medencéket, szolgáltatásokat. Tulajdonképpen egyetlen barlangrendszer volt az egész, amit valaki annak idején előrelátóan kiépíttetett. Azóta valószínűleg, aranyozott selyempárnák között heverészik, a jóléttől megrészegülten. Az üdítő fürdésen kívül, más különlegességekben is részünk lehetett, mint például az olajozás és masszírozás gyönyöre. Sosem éreztem még ehhez fogható, kellemes érzést, s gyanítottam, hogy a Taba el Ibarán kívül nem is fogok. Órákon át, áztattuk magunkat, egyik medencéből a másikba járkálva. Egy nyugalmasabb helyen, ahol rajtam kívül talán ketten lehettek, meditálni kezdtem a kellemesen meleg vízben. Sikerült kapcsolatot teremtenem egy jóindulatú lélekkel, akitől megtudtam, hogy a család, akit kerestünk, már nem létezik. Csupán két tagja maradt életben. Egyik, az általunk keresett Juszuf, másik pedig a húga, akit egy nemes család ura vett feleségül. Megtudtam azt is, rendszeresen látogatta ezt a helyet, bár az utóbbi időben el-elmaradozott. Többórai dagonyázás után, úgy döntöttünk elhagyjuk a város eme nagyszerű épületét. Átöltözés után, elbeszéltem társaimnak a kis beszélgetésemet. A bejáratnál álló segítőknél próbáltunk megtudni valamit Juszufról. Rövid kérdezősködés, és hathatós meggyőzés után, sikerült egy aprócska nyomot találnunk. Kis suhanc kalauzolásával elju-tottunk egy öreg, már majdnem romos, dzsad házhoz. A földszinten vizsgálódva arra jutottunk, hogy nem lehetett valami nagy forgalom itt az utóbbi időben. Az emeletre poros, roskatag lépcső vezetett. Még az én törékeny testem súlya alatt is keservesen sírt. Ha valaki tartózkodott is odafent, akkor az már biztosan tudta, hogy látogatói lesznek. Egyetlen szobát találtunk, amit nemrégiben használtak - legalábbis a jelek erre utaltak. Az ágy még meleg volt, a lepedő gyűrött, de a házból kimenni senkit sem láttunk. Ekkor ütötte meg fülemet, az alig hallható motoszkálás az ódon szekrényből. Az ajtót kitárva, egy remegő öreget pillantottunk meg. Nagyon beteg volt, ájultan szédült ki az ajtón és nagyot nyögve terült el a padlón. Felraktuk az ágyra, s megpróbáltuk észhez téríteni. Hamarosan sikerült is, szemét kinyitva bizalmatlanul méregetett minket. Mintha rettegne valamitől. Tekintete fátyolos volt a testét kínzó láztól és fájdalomtól. Azzal próbáltam segíteni, ami éppen a kezem ügyében volt - sovány vigasz -, hiszen nem hozhattam magammal egy egész zsákot. Úgy tűnt, hogy enyhültek a szerencsétlen fájdalmai. Olyan sebezhető és szánalmat keltő volt, ahogy előttünk feküdt, hogy megsajnáltam. Egykor ereje teljében levő férfi lehetett, de az évek és az életmód teljesen tönkretette. Na meg az örökkön előtörő félelem. A gyógyfű hatására, hamarosan ismét élő, emberi szín töltötte el az arcát, és végre szóra nyitotta a száját. Kérdéseinkre nehézkesen válaszolt, tartása továbbra sem múlt. Amikor a tekercsre terelődött a szó, láthatóan zavarba jött. Végül úgy döntöttem, nem kertelek tovább, elmondtam neki az igazságot. Mély csendben hallgatta végig a legendát, az ásatás történetét, és kalandos utunkat, egészen eddig a városig. Próbáltam a leglényegesebb dolgokra szorítkozni. Miután befejeztem az előadást, gondolkodóba esett. Mérlegelte a helyzetet, majd beszélni kezdett. Elmondta, hogy a tekercs már nincs nála, mert eladta a rokonának, annak a családnak, amelyiknek az ura, a húgának a férje. Megnyugtatott, hogy nem kell megijednünk, mert nem rosszindulatú a sógora, csupán egy vérbeli kereskedő. Valószínűleg nem fogja ingyen odaadni a tárgyat, de ha megfelelő üzleti lehetőséget tudunk kínálni neki, akkor minden további nélkül megválik majd tőle.Úgy döntöttük, nem hagyjuk itt Juszufot, ezért felnyaláboltuk és megindultunk a kijárat felé. Óvatosan haladtunk a lépcsőn, mert Koki, beszélgetésünk alatt az ablakon át, kémlelte a környező utcákat, s gyanús alakokat vélt felfedezni. Sejtése beigazolódott: amint leértünk, a konyha és a bejárat felől ránk rontottak. Azonnal feltűnt, hogy nem dzsadokkal állunk szemben. Mivel számítottunk rájuk, elvesztették meglepetés adta előnyüket, és rövid adok-kapok után, menekülőre fogták. Nem volt azonban mindegyikük olyan szerencsés, hogy kereket oldhatott volna. Ketten otthagyták a fogukat, s megvizsgálva a testeket, kiderült, hogy a toroni császár csatlósai érkeztek meg. Megborzongtam, ahogy belegondoltam, mennyi idő alatt jutottunk idáig. Hiába voltunk lépéselőnyben hozzájuk képest, mégis majdnem megelőztek minket. Rettenetesen jól végezték a munkájukat. Mint egy olajozott kahrei gépezet. Gyorsan, pontosan és hatékonyan, a célon kívül semmi sem számít. Tiszteletet ébresztettek bennem. Az ilyen mélyen gyökerező kötelességtudat nagyon ritka dolog. Szem előtt kell tartanunk a tényt, hogy nem szabad lebecsülnünk őket. Bizony okozhatnak még sok fejfájást és meglepetést.A visszafelé úton igénybe vettük a város sikátorainak jótékony kuszaságát, így próbálva lerázni esetleges követőinket. Megérkeztünk hát Muffad házába, itt aztán nem tűnik fel majd senkinek, hogy egy emberrel több lakik a házban. Nem volt más dolgunk, mint várni.Amit tudtam, megtettem azért, hogy felépülhessen a vendégünk. A kalahoráknak hála, nagyobb volt az ijedtség, mint a baj. Egy teljes nap múlva Juszuf, annyira összeszedte magát, hogy már indulhattunk is sógora házához. Persze nem feledkeztünk meg a ránk leselkedő veszedelemről. Óvatosan házról házra, utcáról utcára haladtunk. Meglepő, de minden különösebb gond nélkül megérkeztünk. Ez, a vihar előtti csend azonban, nyugtalanítóbb volt bárminél. Biztos voltam benne, hogy a toroni vadászok készülnek valamire.A család, Juszuf barátait, vendégként fogadta. Egyenesen a nemes úrhoz vezették a kompániát. Előadtuk történetünket, beszéltünk múltról, jelenről, jövőről s a nagy lehetőségről, hogy Ynev történelmének részévé válhat mindaz, aki segítségünkre van. Mint sejteni lehetett, nem sikerült meghatni őt, ellenben viszont ajánlatot tett a számunkra. Minden további nélkül megkapjuk a tekercset, ha a segítségére leszünk, ugyanis egy napja történt, hogy elrabolták a lányát, s a sivatagba hurcolták. Ha megtaláljuk neki a szeme fényét, teljesíti a kívánságunkat. Egy szerető apa - és vérbeli dzsad kereskedő - szavai voltak ezek.Miután meghallgattunk mindent az eltűnéssel kapcsolatban, belevetettük magunkat az éjszakába, hogy híreket szerezzünk. Juszufot a ház cselédjeinek gondjaira bíztam; nem lett volna értelme magunkkal cipelni. Ahhoz a kapuhoz siettünk, ahol kimenni látták. Megkerestük a kapuőrt, s részletesen kikérdeztük. Amaz unottan válaszolt a kérdéseinkre, látszólag egyáltalán nem érdekelte a dolog. Abból, amit elmondott, arra következtettünk, hogy a lányt magukkal vitték a sivatagba elrablói. Fogalmunk sem volt, hogyan tovább. Ahogy álldogáltunk ott tehetetlenül, eszembe jutott valami. Újra végigkérdeztem az őrt a történtekről, de semmire nem jutottam. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve, arról kezdtem faggatni, milyen volt a rablók kinézete. Mire a leírás végére ért, világossá vált számomra, hogy azért volt minden porcikája elfedve a rablóknak, mert nem akarták, hogy kiderüljön: külhoniak. Megkérdeztük, milyen messze van a legközelebbi kapu, s mint kiderült csupán tízpercnyi járásra volt keletre. Sietve tettük meg az oda vezető utat, és hamarosan kiderült, hogy amire gyanakodtam igaz. Az őrök látták a lányt bejönni öt férfival, akiknek a leírása illett a rablókéra. Amikor végeztünk velük, elmondtam társaimnak a feltételezésemet, miszerint a rablók megegyeznek a toroni vadászokkal…

Hozzászólások
Novella: EXPEDÍCIÓNK NAPLÓJA
1
Enriquel 2007.05.08. 02:03

Bevallom nem vagyok gyakorlott író, így előfordulhat, hogy nem figyelek rá. Nem tudatos a dolog. x)) Sajnos nem tudok a folytatást illetőleg jó hírrel szolgálni. Eddig játszottuk a storyt, és nem hinném, hogy valaha folytatódik... x((

Karrde • SilentVertigo 2007.05.08. 01:42
Érdekesen alakul a történet.
Egy dolog zavart: néha múlt időben írsz, néha pedig jelenidőt használsz.  Nem tudom, hogy ez szándékos volt vagy sem, csak megemlítem. Meglehetősen kuszák a szálak, ez tetszik (kinek-miért kellenek a tekercsek).
1
solarah online
creative commons license

silentvertigo  |  design:  kicsy  |  zene:  spectral analysis  |  rajz:  tikos péter

Ahol azt másképp nem jellezzük, ott az oldalon található minden írás, kép, zene és egyéb tartalom a Creative Commons "Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország" licensze szerint érhető el. Az oldalon megjelenő hozzászólások szerzőik tulajdonát képezik, azokért az oldal szerkesztője felelősséget nem vállal.
Firefox Játékfejlesztés.hu PHP MySQL

Fatal error: Call to undefined function session_unregister() in /home/yscik/silentvertigo.hu/solarah/mods/out.php on line 14