Zene ki/bekapcsolása
solarah online
A játék
A világról
Fejlesztés
Galeria
A csapat
Novellák
Fórum
GY.I.K.
Kapcsolat
Partnereink
Novellák

Charas Szeme part.3
magus novella - 2007.08.28. 10:28 - Tristal
Hozzászólások

Bár senki sem tudta igazán, mennyi idejük van. A homokóra pedig már peregett, egyre kevesebb időt hagyva a kalandozóknak. Egy négyárbócos, szürke vitorlás, zászló és név nélküli hajó szelte a tenger habjait szélsebesen. A tenger hullámai közül felemelkedő köd fátyolként borul rá, és az őt követő megszámlálhatatlan árnyékra.

 

            Tíz napja haladtak a komor, egyhangú, félelmetes sziklarengetegben. A pengeéles sziklák között megszámlálhatatlan út volt, kiismerhetetlen labirintussá változtatva a területet. A matrózokon félelem kezdett úrrá lenni, a kalandozók aggodalommal, ám mély elszántsággal haladtak céljuk felé. Vízről Antoh papja gondoskodott, szent igéit visszhangozták a sziklák, hallgatva az isteni parancsnak: a kövek a Tenger Istennőjének papja akaratából megnyíltak, kristálytiszta vizet eresztve magából. Élelemről rendre Zo, Kelevion és Grad, valamint négy matróz gondoskodott. Eleget sosem tudtak vadászni: egy vad húsa elég szerény lakoma volt az egész csapatnak, ám Vilma fohásza mindig meghallgatást nyert: friss cipó, sózott hús és szalonna várt az éhes vándorokra.

            A tizedik pihenő más volt, mint a többi. Ezúttal hét matróz kísérte el a két kalandozót és a goblint, mivel Wizen szerint már vészesen közel jutottak a nomádok hegyi vadászterületéhez. A goblin hihetetlen szakértelemmel olvasta a vadak nyomait, busás zsákmány reményében egyre távolabb és távolabb kerültek a tábortól. Jó egy órányira megtorpant: négy fiatal vadkecskét találtak egy szikla repedésében. Az állatok rémülten lapultak meg az üregben, esetlenül és védtelenül. Zo széles mosollyal közeledett feléjük.

            Egy hatalmas tömeg ekkor ragadta magával. Némán, hangtalanul közelítette meg a vándorokat, s most villámsebesen csapott le. A matrózokban meghűlt a vér, ijedt gyermekekként kezdtek hátrálni. Grad és Kelevion gondolkodás nélkül fegyvert rántott, de már késő volt.

            A hatalmas bestia egy szökkenéssel a két kalandozó elé ugrott. A jól megtermett, gyönyörű szürkefarkas szemei égszínkéken villantak, fogai valószínűtlenül fehérek voltak. Zo eszméletlenül terült el a farkas lábainál, a két harcos egy szívdobbanásnyi időre döbbenten állt.

Grad hirtelen felordított. A hátába éles fájdalom nyilallt, éjfekete mellvértje fémesen sírt fel, amint egy dobóbalta átütötte páncélját, mélyen belefúródott a testbe, és térdre rogyott. A bestia előbb ocsúdott, mint Kelevion: előreszökkent, rá egy sziklára, át a toroni felett. A fehér hajú hirtelen megpördült, ám cselekedni már nem maradt ideje: két alak állt pár lépésnyire tőle, az egyiket ebben a pillanatban sújtotta halálra a bestia. A másik- sűrű bajszú, szögletes arcú, kurta lábú, prémekbe öltözött alak, bőrsisakkal a fején- lecsapott az állatra. Kurta kardja mélyen belemart a húsba. A farkas hangosan felvonyított a fájdalomtól, majd oldalára zuhant. Kelevion egyetlen tiszta szúrással végzett a nomáddal.

A következő pillanatban már tisztán látott, zavarodottsága elszállt. Az uwelitához térdelt, akinek az arca embertelen szenvedésről árulkodott. A fájdalom szinte elviselhetetlenül tört rá, mozdulatlanságra kárhoztatva őt. A toroni bal kezét a lovag vállára tette, jobbjával egy apró fafiolát nyújtott oda. – Húzd le, és sebeid begyógyulnak- szólt, átadta a fiolát, majd a goblinhoz lépett. Zo ájultan feküdt a földön. – Most el kell, hogy menjek. Remélem útjaink keresztezik még egymást, barátom- mondta sietve, miközben a farkas testéhez sietett. Izmai megfeszültek, ahogy a súlyos állatot felemelte, majd nehéz léptekkel elindult a sziklarengeteg mélye felé.

Grad lehúzta a fiola íztelen tartalmát. Az ájulással ellen küzdve lassan kezdte érezni, visszatér az ereje, és a fájdalma is enyhült. Érezte, a dobófegyver kicsúszik a sebből, amely lassan összeforrt a hátán. Hosszú percek múltán az életereje teljesen visszatért. Felállt, bosszúsan leporolta nadrágját, a vállára vette a goblint, majd visszaindult a tábor felé. A matrózokra percnyi járás után lelt, halálra rémülten kuporogtak egy szikla tövénél. A lovag némán csóválta a fejét, és haladt tovább.

 

 

 

 

 

A társak nyugodtan várták az ebédet. A matrózok egy nagyobb sziklára települve beszélgettek, páran kártyáztak vagy kockáztak. Antoh papja Vilmával és a Párduccal elvonultan beszélgetett valamiről. Loera, - mint eddig mindig- magányosan ült egy sziklán, az eget bámulva. Szomorú volt, de senkitől sem fogadott el vígaszt. Darton papnője vidáman faragott valamit. Grad és a matrózok érkezésére azonban mindenki felkapta a tekintetét. A lovag óvatosan letette szolgáját, majd a kalandozókhoz sétált. – Nem jártatok sikerrel? És hol van Kelevion? – kérdezte Vilma rémülten. Az uwelita bosszúsan megcsóválta a fejét.

- Elment.

-Elment? Pont most? Nemsokára elérjük a barlangot, ott nagyobb szükség lehet rá, mint bármikor!

- Elment, és sosem jön vissza, azt hiszem. El kell fogadjuk a döntését! Meséld el, mi történt!- mondta a Párduc nyugodtan. Grad némán nézett rájuk. – Azt hiszem, sietnünk kell. Ami történt, megtörtént. De most jobb, ha indulunk!

            Sosem jó, ha egy csapatban széthúzás van, ezt Párduc nagyon jól tudta. Elég volt nekik a dartonita, ám Grad titkolózása kezdett baljóssá válni. Hiába kérdezték többször, nem felelt. Ha jól számolták a matrózok, még négy nap vár rájuk. Négy hosszú, bizonytalansággal teli nap, álmatlan éjszakákkal és nyugtalan nappalokkal. Loera, a tizenegyedik napra virradóan aggasztóan megváltozott. Arca mély, belső fájdalomról árulkodott Dannel elvesztése után. Ám ébredés után teljes üresség rajzolódott ki rajta: arcvonásai közönyt, érdektelenséget és enyhe unalmat tükröztek. Szótlanul haladt, a hozzá intézett szavakra is csak némán felelt. A matrózok egyre jobban rettegtek az ifjú lány tekintetétől és a dartonita kacagásától. Azt suttogták, mindkettő eszét vesztette, s őrülten vezetik őket a halálba. S a győzhetetlen hős eltűnése még a legbátrabbak szívében is elültette a félszt.

 

Mindenki meglepetésére, két nappal ezután, a déli pihető után nem sokkal, a sziklák ritkulni kezdtek. Wizen széles mosollyal üdvözölte a tágas, csupasz területet. A hatalmas síkság közepén, - amelyet mintha istenek takarítottak volna le, csupaszra borotválva a felszínét- csupán egyetlen hatalmas szikla volt. A tucat láb magas- ugyanilyen széles és hosszú- óriás egyetlen tömb volt, szinte teljesen sima felszínén a Nap sugarai némán elhaltak. Mindenfelé komor, egyhangú szürkeség…

 

-Megmentett! – mondta a toroni közömbösen. A vele szemben álló alak- hatalmas óriás, legalább két fejjel magasabb, mint Kelevion, emberfeletti izmokkal, aránytalan arccal, állkapcsából két agyar nőtt ki- vastag prémnadrágot és ugyanilyen mellényt viselt, hatalmas lába csupaszon volt. Egy kétkezes, tüskésfejű buzogányra támaszkodott.

- Mi pedig megeszünk – jegyezte meg a fiatal ork enyhe akcentussal pyarrul. A táborból hirtelen tucatszám sereglettek köréjük a káosz teremtményei. – Ostoba voltál, hogy idejöttél!

Két szívdobbanásnyi idő után a fiatal ork mögött megállt egy másik, sokkal idősebb. Felemelte irdatlan öklét, lesújtott, egyetlen csapásától az ifjú harcos térdre rogyott. – Te pedig azért, mert nem tudod, kit sértegetsz! Graw! Mi történt vele?- kérdezte az ork tökéletes pyarr nyelven.

- Megsebesült. Elhoztam nektek, megmentette az életemet- mondta a toroni, majd letette a farkast. Két harcos rögtön odaugrott, felkarolták óvatosan, és elvitték a tábor belseje felé.

- Népünk ellensége vagy, elsőszülött fiam, törzsünk legidősebb sámánja mégis megmentett. Miért?

- Ismertem őt- mondta Kelevion, és a törzsfő szemébe nézett.

- A Fehér Vihar- hümmögött az ork maga elé. – Te volnál az? A Farkas, csökevényes testbe zárva?

-Igen- bólintott a toroni. Az ork elgondolkodott. – Atyám, tanítóm, énekelt rólad. Azt mesélte, sosem látott még akkora hősiességet a magadfajtától, mint ott, a Fehér Kőszörnynél. Sok bajtársad meghalt ott, akiket szintén Farkas szellemként tisztelünk. Nem hittem, hogy marad túlélő.

- A segítségetek kell, törzsfő. Törzsedért, népedért, de minden szabad szülöttért ezen a világon.

- Nagy csatának vége. Paron lerombolása után népünk ideköltözött, hogy távol maradjon az ottaniak civakodásától. Túl kevesen maradtunk.

- Ám a vész itt csap le, pár napnyi járóföldre. És ha nem teszünk valamit, már nem lesz élő, aki megénekelhetné hősiességetek, de olyan sem, akinek megénekelhetnék- mondta a toroni egyenesen. A törzsfőnök ismét elgondolkodott. – Mekkora a túlerő?

-Hatalmas. Sosem számoltam az esélyekkel, de kétlem, hogy sok túlélő maradna- szólt Kelevion, majd némi időt hagyott az orknak. Halkan felmordult a sokaság. A törzsfőnök szélesen elmosolyodott, majd megfordult. – Én, Gundar, fia Drakwulnak, a Medvetépőnek, a Morzsolók törzsfőnöke háborút hírdetek! – kiáltotta teljes tüdőből, mire a sokaság- több tucat ork- egyszerre ordított fel. Örömkiáltás volt, melybe még a sziklák is beleremegtek.

 

- Most ön jön, Gamrad- mondta a Párduc, a tükörsíma sziklát tapogatva. A matrózok kicsivel távolabb ütöttek tábort, a kalandozók pedig a tudós mellett állva várták a fejleményeket. A gorviki is megtapogatta a felszínt, majd lehunyta szemeit. Pár szívdobbanásnyi idő múlva a shadonira nézett. – Kérem, álljanak távolabb egy kicsit!- mondta, mire a kalandozók hátráltak pár lépést. Feszülten figyeltek. – És most! Ragnah ono delaa! – kiáltotta a gorviki, miközben két kezével misztikus mozdulatokat tett. Hirtelen a szikla felszíne elkezdett kékülni, egyre mélyebb színbe ment át, majd pár szívdobbanásnyi idő múlva enyhén áttetszővé vált, egy két láb magas és ugyanilyen széles részen. A tudós elmosolyodott. – Ím, a kapu nyitva!

Fáklyákat gyújtottak meg, majd a matrózokat hátrahagyva áthatoltak az áttetsző falon. Az uwelita, mikor beértek, egy szent könyörgést intézett urához, majd szimbóluma hirtelen ontani kezdte a fényességet: mélyvörös színben pompázott minden körülöttük.  

            Egy hatalmas barlangba jutottak. A fal belül is tükörsíma volt, egyetlen repedés vagy kiálló követ sem lehetett látni. A végtelennek tetsző magasság a sötétség homályába veszett. A levegő enyhén áporodott volt és fojtogató. – Álj! – kiáltotta Gamrad. A kalandozók fintorogtak, a levegőt nehezen tudták csak venni. A tudós ismét elmormolt pár szót, kezei követhetetlen sebességgel mozogtak. Hirtelen erős huzat támadt a hátuk mögül, a bejárat felől: az éles szél sebesen áradt szét a csarnokban, friss levegőt hozva magával. A vándorok elégedetten sóhajtottak fel; Uwel fénye már korántsem volt annyira fenyegető, enyhe narancsszínbe öltöztette a környezetet.

Lassan haladtak előre, a lovaggal és a goblinnal az élen. Zo fürkésző tekintete a padlót nézte, csapdák vagy egyéb meglepések után kutatva. A néma csendben egyedül a kalandozók lépte hallatszott. Kis idő múlva elérték a terem közepét.

            A csodálkozás hosszú, néma pillanatokon át tartott. Egy másfél láb magas sziklaállvány körül álltak meg, amin egy apró fa ládika volt. Semmi jel, semmi díszítés, egyszerű, kulcsra zárható láda. A goblin egyből mellé lépett, és alaposan elkezdte vizsgálni a talpazatot, valamint az állványt. –Semmi – mondta egy idő múlva, széttárva a karjait. Az uwelita odalépett. Lehunyta szemeit, majd pár szívdobbanásnyi idő múlva leemelte a ládát. A kalandozók feszülten figyeltek, ám a néma csöndben semmi sem mozdult. Zo kifelé menet is ugyanolyan alaposan kutatott csapdák után, mint befelé jövet. A zavartalan kijutás sokkal bosszantóbb és rémisztőbb volt, mintha bármi történt volna.

            Az uwelita lépett ki elsőnek, a ládával a kezében. Egy pillanatra a lélegzete is elállt, amikor körbenézett. Több tucat hatalmas, vasba öltözött szörnyeteg állt mindenfelé, kivont nehézfegyverekkel, a matrózok egy kupacba tömörülve rettegtek. Grad a következő pillanatban már a fegyveréhez kapott. – Barátom, nyugalom! – kiáltotta egy lágy férfi hang, megtörve a néma csendet. Kelevion lépett elő a tömegből, mellette egy teljes nehézvértet viselő, idős ork sétált, kétkezes buzogányt baljában, sisakját jobbjában fogta. A toroni testre igazított bőrvértet és bőr alkarvédőket viselt. Az uwelita szemei elkerekedtek, akárcsak a többi társának, akik most értek elő. Loera szemei könnybe lábadtak, ahogy megpillantotta a toronit. Sietve odament hozzá, átkarolta a nyakát, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta, Kelevion pedig viszonozta. Vilma önkéntelenül is elmosolyodott.


Hozzászólások
Novella: Charas Szeme part.3
solarah online
creative commons license

silentvertigo  |  design:  kicsy  |  zene:  spectral analysis  |  rajz:  tikos péter

Ahol azt másképp nem jellezzük, ott az oldalon található minden írás, kép, zene és egyéb tartalom a Creative Commons "Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország" licensze szerint érhető el. Az oldalon megjelenő hozzászólások szerzőik tulajdonát képezik, azokért az oldal szerkesztője felelősséget nem vállal.
Firefox Játékfejlesztés.hu PHP MySQL

Fatal error: Call to undefined function session_unregister() in /home/yscik/silentvertigo.hu/solarah/mods/out.php on line 14