Zene ki/bekapcsolása
solarah online
A játék
A világról
Fejlesztés
Galeria
A csapat
Novellák
Fórum
GY.I.K.
Kapcsolat
Partnereink
Novellák

Charas Szeme part.2
magus - 2007.08.22. 15:02 - Tristal
Hozzászólások

- Nocsak, errefelé hemzsegnek az ilyenek!- kiáltotta jókedvűen, majd elindult az első asztal felé. Társai- egy hollófekete hajú, gyönyörű nő, aki enyhén áttetsző selyemköntösbe burkolta bájait, egy shadoni származású fiatalember, és egy kölyökképű, szeplős fiú- követték őt.

-Elszaporodtak, mint eső után a gomba- mondta a shadoni, miután helyet foglaltak. A gorviki lassan felemelkedett.

-Talán nem kellene belekötnünk- suttogta a fekete szépség.- Azért jöttünk, hogy felvegyük a tudóst, és már megyünk is tovább. Nem szándékozom sebeitek gyógyításáért könyörögni istennőmhöz!

-Ugyan már Vilma, nézz már rá! Ez a kardját se bírja el. Ha elkapja a dobott labdát, majd vigyázunk-mosolygott a férfi, és kacsintott egyet. Vilma felsóhajtott. A gorviki lassú léptekkel elindult feléjük.

- Charnta xe niona!- szólt meglepően lágy hangon a kopasz félúton, Keleviontól másfél lépésnyire. A négyfős csapat ránézett. – Godoniul azt jelenti, sose ítélj elsőre! Ez a gomba ugyanis az a bizonyos tudós, már amennyiben Charas Szeméért jöttek!- szólt békésen, és széttárta karjait. A kalandozók egymásra néztek.

-Valóban csak tudós lehetsz, ha már harcosnak nem nézel ki- dobta oda azt a bizonyos labdát a shadoni. A gorviki szélesen elmosolyodott. – Sajnos igaza van, uram. Bár értek a kardforgatáshoz, elmém pallérozása közben nem maradt időm, hogy vívótudományomat is tökélyre fejlesszem. De nem harcosnak fogadtak fel erre a feladatra, arra itt vannak önök!

- Bizonyára akad még idő, hogy eme szópárbajt folytassák, uraim! Ellana akaratából azonban le kell, hogy nyugtassam a kedélyeket. Ez a feladat nagyon fontos, és kénytelenek vagyunk együtt dolgozni.

-Nélkülem nem juttok semmire- szólt Kelevion hirtelen. Mindenki felé kapta tekintetét. A Párduc szemei összeszűkültek, a többiek egy pillanatra megrémültek a hirtelen előtűnő alaktól. – Nem lehet igaz! A hosszúéltű toroni, akit még a kráni hordák is féltek! Ahogy ők nevezik, a Fehér Vihar! - mondta a shadoni meghatottan. Vilma rögvest- enyhe toroni etikett szerint- térdhajlással köszöntötte a férfit.  Kelevion elmosolyodott. – Párduc, örülök, hogy újra látlak! Előttem nem kell hajbókolnotok! Én is veletek tartok.

- Lehet, hogy társaim olvasnak mesekönyveket, de nekem nem vagy ismerős, tejfölfejű- szólt Loera megvetően. Kelevion felé fordult. Feje egy pillanatra zsongani kezdett, a hideg ismét végigfutott a hátán. Nagyon kellemes érzés volt. Lehetetlen, súgta a belső hangja. – Kihez is van szerencsém, drága szép hölgy?

-Az, hogy találkozásunk szerencsés-e, vagy inkább átok, majd eldől. De azt hiszem, mégiscsak ismerlek. Nem te játszottál az erioni Karvalyszínházban, a Sötétlelkűek Énekében?- kérdezte Loeara teljes őszinteséggel. – A nevem Kelevion cwa Cossagor, állok rendelkezésedre, ifjú gyermek!

-Kelevion a Dúláson kívül számos háborúban részt vett, azt beszélik róla, halhatatlan!- szólt Dannel mély áhítattal. – Őt mindenki ismeri!

-Áháá! De azt hittem, hogy az a legendás hős magasabb- jegyezte meg epésen Loera, majd ő is felállt, és a gorviki felé fordult. – Nos, amennyiben tudós uraság is elkészült, indulhatnánk! Hosszú az út.

- Gamrad. A nevem Gamrad. És van egy rövidebb út, már amennyiben nem félitek a vizet.

- Tengerre kell szállnunk?- hőkölt meg Vilma. Gamrad bólogatott, széket húzott magának és a toroninak. – Úgy bizony. Két napja, amikor a városba értem, meglehetősen nagy felfordulás volt. Hatalmas embersereg sürgött-forgott a kikötő mellett. Négy hajó érkezett: három kalózhajó, akik nyíltan fekete lobogó alatt hajóztak, és egy, khmm, többé-kevésbé tisztes kereskedőhajó, a Sárga Delfin. Amikor másnap reggel felébredtem egy fiatal hölgy társaságában, egy fickó keresett fel engem, és a húgán esett erkölcsi sérelmeket szerette volna megtorolni. Egy gyönyörű varázslónő volt az oldalán, aki szemmel láthatólag olyan volt, mint egy rabszolga. Sugárzott belőle a hatalom, ám az a bozontos alak úgy beszélt vele, mint egy konyháscseléddel. A nő leült a sarokban, az alak pedig belém kötött. Tudtam, ha ellenállok végem. Megütött, én a földre zuhantam. Élvezte, hogy játszhat velem. Még két pofon éreztette velem, hogy fogaim száma ritkulni kezdett. Megelégeltem a dolgot, felálltam, a szemébe néztem és rátámadtam. Kiváló bunyós volt: egyetlen ütésével ismét a földre tiport. A fejem nagyon sajogott, megpróbáltam- hümmögött, láthatóan kereste a szavakat, de kisvártatva folytatta -, diplomatizálni. Ajánlatott tett, és én belementem. Felkutatom egy közeli rejtekhely nyitját, és a benne levő kincset elhozom nekik. A nemesúr, akivel beszéltem, kincsre számít; a varázslónő azonban felkeresett engem este, és közölte: bármi, khmm, nem szokványosat találok ott, vigyem el innen jó messzire. Nem kerülhet a városba az, amit ott találunk. Ezt a fóliánst adta- szólt, lehajolt, kotorászott iszákjában, elővett egy régi pergament, majd kiterítette az asztalra. Az idő már mélysárgára koptatta a pergament, rajta egyetlen, öklömnyi rajz volt csupán: egy szemet ábrázolt; a fekete szemgolyó körül fekete ovális, két helyen kétujjnyi részen megtörve: egyik a bal felső részénél, másik az alsón, pontosan középen.

           

            A Sárga Delfin legénysége nem volt túl számottevő. Másféltucatnyi lepusztult, ám tapasztalt tengerészből állt, Ruudlo kapitány - negyvenes éveiben járó, bozontos, ápolatlan fickó- pedig talán az ördögökkel cimborálhatott egykoron. Bal szeme előtt szemfedőt viselt, jobb keze pedig folyamatosan remegett. Azonban biztos kézzel és tekintéllyel vezényelte legénységét, hangja még a tengeri viharoknál is hangosabb volt. Hajója, a Delfin első ránézésre átalakított kereskedőhajónak tűnt. A taton azonban négy-négy oldallöveg volt, hátul pedig kettő.

            A szél- a dagállyal együtt- kedvező volt, hogy a Sárga Delfin útnak induljon. A part menti hajózás biztonságosnak tűnt, de lényegesen lassabb lett volna, így a kapitány inkább úgy döntött, megkockáztatja a kihajózást a nyílt vízre. Kalózokból meglehetősen sok volt errefelé, de talán az öt kalandozó tette, talán más miatt, de biztonságban érezte magát.

-Az út előreláthatólag hét napig fog tartani- szólt a kapitány kifutás után nem sokkal. – Ha a szerencse is mellénk pártol, gond nélkül elérjük a partokat. Ott két napot tudok csak várni, mielőtt visszatérnék ismét a városba. Van pár utasom még, hadd mutassam be őket- szólt a kapitány, majd a lépcső fele intett. Pár szívdobbanásnyi idő múlva a csapat lépésekre lett figyelmes. A feljövők élén egy középkorú, pyarr származású férfi jött. Félmeztelen felsőtestén irdatlan izmok csoportosultak, egy hosszúszárú, testhez tapadó bőrnadrágot viselt csupán. Hollófekete haja mélyen az arcába lógott, a férfi ügyet sem vetett a kusza szálak elrendezésére. Egyáltalán nem volt szép: arcán keresztben egy mély vágásnyom volt, fél szeme hiányzott, és még csak szemfedő sem takarta. Arca borostás volt, tekintete gyilkos és balsejtelmes volt, akár az éjszaka vadászó tigrisé. A legnagyobb meglepetést medalionja okozta: hóhérbárd egy ezüst lapra vésve.

            Uwel lovagját egy apró teremtés követte. Egy lábnál nem sokkal magasabb, gülüszemű, torzonborz figura volt, arca akár egy kicsúfolásnak szánt férfié. Bőre narancssárga, testszőrzete csomókban ritkás, fején egyáltalán nem nőtt. Kopott, toldozott foldozott vászoninget, térdig érő, nagyon bő nadrágot viselt, lába csupaszon volt.

            Antoh papja, aki a goblint követte, idős férfi volt. Hosszú, ősz haja derekáig leért, hátul összefogva omlott hátra. Szemei vizenyősek voltak, arca megszámolhatatlan ráncnak adott otthont. Kezében háromágú szigonyt fogott. Mögötte egy fekete selyeminges, fekete testhez tapadó selyemnadrágos, saruba bújt nő bukkant fel. Mint az éjszaka ragadozó macskája: hollófekete haja válláig omlott, szemei feketén csillantak a napfényben, ajka és körmei vérvörösek voltak. Finom, ápolt bőre akár a legfinomabb kelme, fiatalos üde arcának szépsége pedig Ellana papnőjével vagy Loerával vetekedett. Dús keblei hívogatón domborodtak a laza ing alatt, övén- az összképet még vadabbá, ám még kívánatosabbá téve- egy ostor volt feltekerve. Nyakában Darton szimbóluma, a varjúszárny lógott. Balsejtelmes, ádáz mosoly ült az arcán. A megjelentek- kivéve a goblint, aki kicsit hátrébb maradt- egy sorba álltak fel, az ajtóval szemben.

- Népes társaság- jegyezte meg a Párduc felhúzott szemöldökkel, majd fejbiccentéssel letudta a formaságokat. – Hadd mutassam be a társaimat. Ez a gyönyörű teremtés Vilma, Ellana szolgálója. Balján az angyali szépségű Loera, aki a legnevesebb erioni gladiátorokkal vetekedő vívótehetség. Ő itt Bölcs Gamrad, tanácsadónk és vezetőnk. Ez az ifjú legény Dannel, haonwellből. Szerény személyem pedig Tern con Vax, a shadoni Tern dinasztia másodszülött fia, az Ezüsttanács opostora! – szólt Párduc, és a legkifinomultabb etikai szabályok szerint meghajolva köszöntötte ismét a szemben állókat. Darton papnőjén kívül mindenki komor arccal mutatkozott be.

- Radnor cwa Grad, Uwel lovagja. Az ott a sarokban a szolgám, Zo- mutatott a goblinra az uwelita.

- Uram tiszta időt és jó szelet adott nekünk, barátaim! Wizen vagyok, Antoh szolgálója- szólt a kék tógás alak fennköltes hangon. A kalandozók a dartonitára néztek. Az széles mosollyal viszonozta Kelevion tekintetét. Szemeiben tűz lobbant, de nem szólt. Az uwelita kisvártatva megszólalt. – A hölgy Darton szolgálója, Fatima. Talán egyből a közepébe vágnék, ha megengedik. Ha tolakodásnak veszik, ha nem, érdekelne, mit keres itt egy Ellana papnő, egy, hmm, harcos, egy shadoni nemes, egy kölyök, és… nocsak, Kelevion- szemei összeszűkültek az uwelitának. – Nem gondoltam volna, hogy Pyaron után találkozunk. Csodálkozom, hogy élsz!

- Én is örülök neked, Angyal! Azok a sötétlelkű orkok nem voltak túl nagy akadály, hogy elszökhessek a megmaradt védőkkel- szólt szerényen a toroni. A négy kalandozó összenézett. Dúlás?

- Csakhogy amikor az Örök Várost utoljára láttam, már feketepáncélos légiók ostromolták a falakat, nem gyülevész orkok.

-Szerencsém volt. De hagyjuk a múltat. Érdekelne, mi dolga van itt a Bosszúállás atyjának, a Hallgatag Úrnak és a Vizek Úrjőnének szolgálójának.

- Sok. Én uram küldetését teljesítem, erre vezet az utam. Antoh papja a biztonságunkat szavatolja a tengeren, Fatimát pedig nem tudom. Két szót szólt eddig, nem többet. És ti?

-Menjünk be a kapitány szobájába, barátom! Ott elbeszélek mindent részletesen.

 

            A kapitány szobája meglehetősen nagy volt. A falakon- kivéve az egyik oldalt, ahol egy könyvespolc volt, tele tekercsekkel és könyvekkel, és egy ráccsal, hogy vihar esetén ne boruljon le a polc tartalma- vaskos prém lógott. Szemben az ajtóval széles tölgyfaasztal állt, mögötte és előtte négy, kényelmes, karfás szék. A kapitány már a székében ült.- Hölgyeim, foglaljanak helyet! Sajnálom, hogy nem tudok több helyet kínálni, szűkek a lehetőségeim-szólt a kapitány, és a székek felé mutatott. A Párduc segített Vilmának és Loérának helyet foglalni, a dartonita azonban a sarokba állt és megtámasztotta a falat. Aggasztóan jó kedve volt.

-Nos, – kezdte az uwelita, és az asztal széléhez sétált, hogy mindenki lássa őt- hogy ennyien vagyunk itt, valószínűleg nem a véletlen munkája. Ritkán történik az meg, hogy a Panteon ennyi képviselője egyszerre legyen ugyanazon a hajón, hacsak nem közös a céljuk. Kezdeném én, miért is jöttem. Uram feladatot adott, amit teljesítenem kell. Van egy barlang, amerre a hajó tart. Tudok Charas Szeméről, ám én nem amiatt megyek oda. Bárminemű kincs, vagy egyéb tárgy van ott, nem érdekel. Uram küldetéséről nem mondhatok többet! Ám érdekelne, Kelevion, téged miért vezérelt ide a jószerencse?- kérdezte keresztbefont kézzel. A fehérhajú elhúzta a száját. – A Szemről kevesen hallottak, de senki sem tud róla semmit. Úgy döntöttem, megnézem- mondta Kelevion. Szavai ködösek voltak, de láthatóan senkinek nem szúrt szemet. Láthatóan. – A mi utunk is Charas Szeme miatt vezet erre.  Én tanulmányozni szeretném- szólt Gamrad. Fatima hirtelen hangosan felnevetett. Hangja akár az angyalok éneke. – És a Hallgatak Úr szótlan szolgálójának mi dolga erre? – kérdezte haragosan az uwelita. Fatima csak nevetett tovább. Megcsóválta a fejét, és mosolyogva távozott. A többiek némán néztek utána, majd a kapitány törte meg a csendet. – Antoh papja nyugodt utat jósol nekünk. Két matrózom megmutatja a szállásukat, barátaim. Ha bármire szükségük lenne, keressenek fel bizalommal!

            A kabinok nem voltak túl tágasak, de elég kényelmesnek bizonyultak más hajókhoz képest. Mindenki egyszemélyes szobát kapott, egy kis, rögzített asztalkával és egy vödörrel.

A gyér fényt egy apró lámpás biztosította. Az ágyak meglehetősen kényelmesnek bizonyultak. Kelevion a hajó orrából nézte a tengert, gondolataiba révedve. Az elkövetkezendőt próbálta kifürkészni. Az uwelita teljesen nesztelenül közelítette meg.

- Barátom! – szólt lágyan a lovag. Kelevion visszazökkent a valóságba. – Gondolom tudod, miért jöttem ide.

- Igen, tudom- válaszolt a toroni hátra sem fordulva. – Azonban ha a vad, amit hajtasz, itt van, az csak egyet jelenthet.

- Ranagol is magának akarja tudni a Szemet. És elhiheted, nem egyedül jött ide.

- Úgy érted, katonákkal? – kérdezte Kelevion, megfordult és a korlátnak támaszkodott. Az uwelita baljósan csóválta a fejét. - Vagy kalandozókkal. Sokan vállalnának egy ilyen kihívást Gorviktól Kránig. Te tudsz valamit erről a Szemről?

- Sajnos nem sokat. De egyet igen: amíg nincs az én kezemben, bármi megtörténhet. És ha ennyien szeretnék megszerezni, biztosan valami hatalmas ereklyéről lehet szó- szólt a toroni töprengve. Tekintete az uwelita mögé tévedt. Loera tűnt fel a kabinajtóban, egy futó pillantást vetett a két férfira, majd a hajó széléhez sétált, és talán a sirályokat, talán a végtelen óceánt kezdte fürkészni. Az uwelita is hátrapillantott.

– Mi a helyzet a jóslattal? – kérdezte gyanakvón.

- Semmi. Miért?                              

- Kivételes szépség. És van benne valami- az uwelita kereste a megfelelő szót, majd folytatta- sugárzó. Nem vagyok a szavak embere, de erről a lányról, bár nem ismerem, de ódákat tudnék zengeni.

- Veszélyes- mondta közömbösen Kelevion.

- Hozzád való.

- Nézd, még ha szerelmes is lennék, a jóslat sokkal összetettebb. „Amikor a fény kioltja a mattot, amikor a köd elúszik és a farkasok együtt táncolnak gyermekekkel, akkor a szerelem megöli a szerelmet, és te meghalsz”. Így szól. Értelmetlen!

- Mint minden prófécia. Azért legyél óvatos. Halhatatlannak hisz mindenki, de vajon tényleg az vagy? – kérdezte az uwelita, de választ nem várt. Elmosolyodott, és magára hagyta a toronit. Az vetett egy pillantást az ifjú lányra, majd ismét előrefordult. Ha tudnád, testvérem, amit én, nem kérdeznél ilyet. Hamarosan eljön az idő. És elmosolyodott.

 

            Az elkövetkező két nap eseménytelenül telt. Finom sült húst, sajtot és bort szolgáltak étkezéshez. Néhány matróz megpróbált udvarolni Loerának, ám az ifjú hölgy meglehetősen elutasító volt. A dartonita szótlanul járt s kelt a fedélzeten, minden hozzá irányzott kérdésre némán felelt. És végig mosolygott.

            A harmadik nap este tökéletesen tiszta volt. A csillagok gyönyörű képet festettek a végtelen égbolton. A hajó utasai- a dartonitát és a goblint leszámítva- a fedélzetről nézték az éjszakát. Vilma és az ifjú haonwelli suhanc meglehetősen nehezen viselték a tengeri utazást, de még ők is feljöttek a fedélzetre, hogy megcsodálhassák az éjközép utáni égboltot. Amint véget ér a teljes sötétség, a csillagok vöröses-kékes színben szikráznak egy rövid ideig. A hajósok- és a bárdok- Alborne Mosolyának nevezik ez a jelenséget.

 

 

            A fürkészkosárban ülő matróz hirtelen megrángatta a csengőt. A kapitány- és matrózai- néhány szívdobbanásnyi idő múlva már fegyverben a taton állt. A kalandozók értetlenül siettek kabinjukba fegyvereikért. Az égbolt kémlelése lekötötte minden figyelmüket, így nem vették észre a hátulról közeledő hajót. Pillanatokkal később már majdnem mindenki a fedélzeten volt. Ruudlo csuklyás köpenyeket tartott a kezében. – Ezeket vegyétek fel! A kalózok védelmét élvezzük, de nem lenne szerencsés, ha észrevennék, hogy miféléket szállítok a hajómon. Menjetek vissza a kabinotokba! – mondta sietve, de elkésett. Mire a kalandozók elvették és magukra öltötték a köpenyeket, egy gyorsjárású, fekete árbócos karavella közelített oldalról; legénysége már készen állt a csáklyázáshoz. Loera ismét átkozta örökké lankadó figyelmét. Tudta jól, ez egyszer még az életébe- és akár társai életébe- is kerülhet. Pár pillanat múlva csáklyás kötelek koppantak a Delfin fedélzetén, a karavella pedig hangos csattanással ütődött a Delfin oldalához. Félmeztelen matrózok rögzítették a köteleket, majd négy alak szökkent át a két hajó korlátján. A kapitány- negyvenes éveiben járó, őszülő, katonásra vágott hajú gorviki férfi- és három embere tekintélyt parancsoló jelenség volt. Oldalukon csupaszon tengerészkardok viseltek. – Lám, lám, Ruudlo kapitány! Errefelé ritkán látni téged, barátom! – szólt mély, borittas hangon. Ruudlo elhúzta a száját. – Megegyeztünk, Aranyfog! Hajóm és rakományom örök sértetlenséget vásárolt magának nálad. És sosem mulasztottam el a béredet megfizetni! – szólt a Delfin kapitánya leplezetlen haraggal. Ám a kalóz ügyet sem vetett rá. Szemben állt az egyik utassal, aki nem húzta magára a csuklyát.

- Te itt? – üvöltötte Aranyfog Kelevionnak. Keze ökölbe zárult. – Legutóbb csúnyán megjártam miattad, Fehérhajú! Bátor vagy, de ostoba, hogy elém mered tolni a pofád!

- Kétlem, hogy amit tenni akarsz, jól átgondoltad. Még ha olyan oktalan vagy, hogy velem ujjat mersz húzni, a Pyarr istenekkel te sem dacolhatsz!

- Ugyan, miféle isten támogat téged? Te senkiházi!- üvöltött még mindig a kalóz. Arca paprikavörös volt az idegességtől.

- Uwel! – kiáltotta Grad, ledobta köpenyét magáról és felegyenesedett. Hangja mennydörgésnek tetszett az éjszakában.

- Antoh! – szólt lágyan Wizen, és ő is felfedte kilétét.

- Ellena! – mondta Vilma kábán.

- Darton! – kiáltotta csengő hangon Fatima, amint előolvadt a kabinbejárat sötétjéből.

- Orwella! – sivította a goblin hatalmas lelkesedéssel. Lelkesedése egy szívdobbanásnyi idő alatt lelohadt, amint magán érezte a fedélzeten tartózkodók tekintetét. Behúzott nyakkal oldalazott el. A matrózokban meghűlt a vér, a kapitány is elfehéredett. Kelevion csak mosolygott. – Csak ennyi. De ha szeretnéd, tudok még támogatókat szerezni. Bizonyára mások is le akarják róni tartozásukat nálad, kapitány- mondta a toroni, majd várt. Aranyfog reszketett a félelemtől. Nem volt ilyen ijedős! – gondolta Kelevion magában. Várt egy kicsit, majd ismét megszólalt. – Nem kell tőlünk tartanod, nem bántunk!

- Nem érted, Kelevion? – hebegte Aranyfog vacogó fogakkal. – A jóslat beteljesült!

- Miféle jóslat? – kérdezte Ruudlo értetlenül. Aranyfog önkéntelenül is megtántorodott, matrózai támogatták meg. Végtelennek tetsző ideig nem volt képes megszólalni. Vilma egy kulacsot adott az egyik matróznak, aki tessék-lássék módjára megitatta a kalózkapitányt.

-A Ködflotta- dadogta Aranyfog- kibontotta vitorláit, és elindult- nyögte ki végre Aranyfog. Ruudlo is megszédült, a kalandozók csak értetlenül bámultak. A köd elúszik??

- Mi ez a flotta? – kérdezte elsőnek Loera. A két kapitány hosszú percekig nem volt képes válaszolni, majd Ruudlo tért magához előbb.

– Egy legenda volt- kezdte a kapitány- sok sok évvel ezelőtt, amikor a lázadók elhajóztak, és megalapították Gorvikot, volt egy flotta, ami megakadályozhatta volna, hogy elérjék a partokat. Azonban, mostanáig nem lehet tudni miért, de a flotta nem állta útját a lázadóknak, ők maguk pedig eltűntek a bosszúszomjas shadoni armadák elől. Azóta négyszer csaptak le; minden alkalommal a legyőzött hajók a flotta részévé váltak. Azt beszélik, mind tengeren, mind szárazföldön legyőzhetetlenek- mondta sápadtan a kapitány. Fatima ismét felkacagott, majd visszasétált kabinjába.

A Szemet akarják? Keleivon nem tudta összerakni az eseményeket, és megválaszolni a kérdéseket. Jóformán semmit se tud erről a Szemről, de egyre nagyobb a gyanú, hogy az a valami – az átlag ember számára- felfoghatatlan hatalommal rendelkezik, ha ily sokan meg akarják kaparintani.

            Nem volt több mondanivalójuk. Némán emésztették az elhangzottakat, bár- főleg Loerának- ezer kérdés felmerült. De nem most jött el az ideje a válaszoknak. Aranyfog bement Ruudlo kabinjába, majd fertály óra múlva visszatért hajójára, és csatlakozott a Delfinhez. Négy hajó! Négy gyorsjárású karavella a Delfin oldalán. Tekintélyes flotta. Mindkét kapitány tudta, ha összetalálkoznak a Ködflottával, végük. De a szívük mélyén reménykedtek. Talán a Panteon segítségében, talán véletlen szerencsében.

            Loera a csillagok ármádiájában gyönyörködött. Az idő nagyon kellemes volt; enyhe szél játszadozott hosszú hajával, a tenger sós illata beszivárgott zsigereibe, erőt és hitet adva neki. Lágyan dúdolt, teste lassú ritmusra mozgott. Gondolatai talán még a csillagoknál is messzebb jártak, számtalan kérdésre próbált választ találni. Ködflotta? Charas Szeme?

Talán pár fertályóra, talán órák teltek el, amikor a kék villanást megpillantotta, azután pedig elájult.

 

            Zubogó fejfájással tért magához. A korlátba kapaszkodva sikerült feltápászkodnia. Szédülése a hajó imbolygásával együtt teljesen felkavarta a gyomrát. Pár szívdobbanásnyi idő múlva sikerült annyira magához térnie, hogy körülnézzen. A kormányos, és a fedélzeten tartózkodott négy matróz a földön hevert. Hogy holtak voltak-e, vagy ájultak, nem tudta megállapítani. Szemei égtek, torka teljesen kiszáradt.

            Mire sikerült visszanyernie lélekjelenlétét, lábdobogást hallott a fedélközből. A bejáratnál hirtelen Kelevion bukkant fel a tudóssal az oldalán, kivont fegyverekkel.

- Senki sincs eszméleténél, de életben vannak! – kiáltotta a toroni a szédelgő lánynak, majd folytatta. – Gamrad szerint valami mágia hat rájuk.

- Egészen pontosan nagyon erős mágiát érzek- szólt a bölcs aggódóan. Kelevion lassú léptekkel a tat közepére sétált, Gamrad kicsivel lemaradva követte. Loera is odacsoszogott hozzá.- Tréfás. Se pap, se mágiatudor nincs ébren most, viszont van egy hősünk, aki mindig túléli a csapásokat- mondta, majd a toronihoz dörgölődzött. Keleivon megesküdött volna, hogy a lány halkan dorombol. A lélegzete is elakadt, ahogy Loera odasimult hozzá. Mint egy nőstényoroszlán a párjához: dacosan, erőtől sugárzón, mégis lágyan, szenvedélyes tekintettel. Egy pillanat múlva már tovább is libbent, akár egy kecses mozgású, halálos ragadozó. A hajó ódón gerendái hangosan sírtak fel, ahogy a hullám dobott rajta egyet. A következő pillanatban csobbanást hallottak.

            Jobb felől valami emelkedett. Első ránézésre egy nőnek tűnt: óceánkék, válláig rakoncátlanul zubogó haja, arca lágy vonalai, égszínkéken perzselő tekintete félelmetes, ám gyönyörű női külsőt kölcsönöztek neki. Dús kebleit és derekától a térdéig mohazöld hínár takarta, lábai csupaszak voltak. Teste vonalai akár a legtökéletesebb erigowi szoborcsoda. Szárnyai nem voltak: repült, de semmi sem tartotta őt a levegőben. Bal kezében hínárból font ostort markolt, jobbjával a kalandozók felé intett.

            A két férfi ledöbbenve állt a taton, mozdulatlanul bámulták az isteni szépségű jövevényt. Talán a megelevendett óceán, talán maga Antoh nyilatkoztatta meg külsejét, nem tudták eldönteni. Egyedül Loera volt magánál. Ő is érezte az ismeretlen hívó szavát, de ellenállt a késztetésnek.

 

 

 

Halk csattanást hallott a háta mögül. Valószínűtlenül gyorsan megpördült, jobb kezét kardja markolatára tette. Egy másfél láb magas, nyálkás lény állt szemben vele. Méregzöld bőre akár a békáké, kerek fején két aránytalanul nagy, gülü szem volt. Orra nem volt, csak egy hatalmas, tűhegyes fogakkal teli szája, füle helyén egy-egy kopoltyúval, amivel a vízen kívül is tudott lélegezni. Testét- a fejét leszámítva- végig sűrű pikkely borította, testéhez képest nagy lábfején az ujjak között hártya feszült. Kezében kurta kardot markolt.

A lény hangos visítással nekiugrott a lánynak. Egy villanás, és a lény fejetlenül zuhant a padlóra. Újabb és újabb csattanások hallatszottak, szerte a taton. Az apró lények tucatszám másztak fel a hajó oldalán a tatra, amíg a két férfi ledöbbenten bámulta a valószínűtlenül gyönyörű nőt. A lények szinte belepték az ifjú leányt, minden oldalról támadtak rá. Loera újra és újra lesújtott, mindegyik vágása nyomán egy holtest terült el. Kilátástalanságában a hajó közepéig táncolt, hol kardjával, hol öklével, hol lábával söpörve félre ellenfeleit.

Körbepillantott. Minden oldalról özönlött rá az ellenség, pár szívdobbanásnyi időt hagyva csupán a gondolkodásra. Ám legyen, nyavalyások, gondolta magában, és lehunyta a szemét. Arcvonalai kisimultak, testsúlyát áthelyezte hátsó lábára. Egy szívdobbanásnyi idő múlva megszűnt létezni a külvilág számára: a hajó, az ég, a tenger, minden forma és minden egyéb. Csak ő létezett, és a végtelennek tetsző ellenfél serege. Szíve, lélegzete megállt erre az örökkévalóságnak tűnő pillanatra. Ellenfelei megdermedtek az időben. Loera keblei magasan megemelkedtek, ahogy a friss, sós óceáni levegőt magába szívta.

 Az idő hirtelen zökkent vissza a valóságba. Ez a pillanatnyi, múló pillanat épp elég volt, hogy az ifjú testében szétáradjon az erő. Izmai megfeszültek, tartása lágyabb lett. A lények megszámlálhatatlanul ostromolták őt minden irányból. Loera kardja valószínűtlenül gyorsan villant, ahogy a halált osztotta a fedélzeten. A lények messziről vetették rá magukat, ám az ifjú mindig eltáncolt. Fürgén, kecsesen, halálosan járta táncát. Tekintete olykor az ég felé meredt, ám mégis látott. Érezte ellenfeleit, érezte a felé vágó fegyvereket. De mást nem érzett.

Hiába volt a halálos tánc, hiába volt a csiszolt tudás, a lények egyre többször vágták meg a lányt. Ám ő mit se törődött sebeivel, csak járta tovább halálos táncát. Nem számolt, nem tervezett: csak cselekedett. Csípője ruganyosan mozdult félre a csapások elől, kecses ugrásai nyomán a lények elvétették célpontjukat.

Nyugodtan fújta ki a levegőt, s ezzel ütésszerűen ébredt fel révületéből. A fájdalom özönvízszerűen terjedt szét a testében a vágások nyomán. Haja tincsekbe tapadt az izzadságtól, s szinte már fuldokolva vette a levegőt, annyira zilált. Hasából- ahová a legmélyebb sebet kapta- a vér patakként folyt végig egész testén. Arcát, karjait és lábait horzsolások, apró vágások tömkelege ékesítette. Zilálva tekintett körbe: a lemészárolt lények megszámlálhatatlan halomban hevertek a fedélzeten. Azután Loera tekintete a két férfira tévedt, akik még mindig megbabonázva álltak a helyükön. Az ismeretlen nőnek nyoma veszett. Az éles fájdalom pillanatok alatt elhatalmasodott rajta, elviselhetetlenné vált és ájultan a földre zuhant.

           

            A Nap már magasan az égen járt. Sirályok éneke ébresztette. Feje sajogott, zsigereiben lüktetett a fájdalom a fejétől a talpáig. Hasa még mindig élesen nyilallt. Érezte, ereje szinte teljesen elhagyta. Valami kemény, hidegen feküdt, és csurom vizes volt. Lassan felemelte fejét, és mikor látása lassan tisztulni kezdett, körbenézett. Roncsok hevertek mindenfelé. Olybár tűnt, valamiféle sziklán vagy szigeten lehet. Testek és gerendák mindenfelé. A hajó pozdorjává zúzódott. Egyetlen alakot látott csak talpon; egy fekete ruhás nőt, aki vidáman dalolva cipelt valamit egy nagyobb gödör felé.

            Fatima csillogó tekintettel énekelt egy gyászdalt a holttestek üdvösségéért. Látszott rajta, hogy sebesült és megfáradt, de jókedvű. Az ifjú leányt hatalmába kerítette a félsz: mi történt a többiekkel?

            Kissé odébb Vilmát pillantotta meg, Kelevion, az uwelita, Antoh papja és a goblin társaságában. Két test körül álltak, Vilma pedig térdelt. Gyűrűje fehéren ragyogott. Loera erőt vett magán, feltápászkodott, és elindult a társaság felé, ám            ismét térdre rogyott, amikor megpillantotta a földön fekvőket. Az egyik a kapitány volt, fölötte mormolt szent igéket a papnő. A másik test mozdulatlanul feküdt félig oldalra dőlve. Loera pár szívdobbanásnyi ideig csak nézte, azután zokogva ráborult Dannel holttestére.

            Vilma könnyes szemmel állt fel, amikor végzett a szent igék elmormolásával. Gyűrűje már csak sápadtan fénylett ujján. Fáradt mozdulattal letörölte a homlokáról az izzadtságcseppeket, majd lehajtott fővel odébb ment. A két férfi követte őt, magára hagyva a gyászoló lányt.

- A két kapitány, Dannel és hét matróz meghalt, a többi sebesültet sikerült ellátnom- mondta Vilma az uwelitának és a toroninak. – De hogy hol vagyunk, fogalmam nincs, a matrózok se tudják. Elvileg kisodródtunk a partra, ha tovább megyünk nyugat felé elérhetjük a barlangot, ha visszafordulunk keletnek, akkor a várost. Negyvenhét matróz maradt, a másodtisztek szerint nagyjából két hét alatt elérhetjük a barlangot, míg a városba öt, esetleg hat nap alatt elérnénk a sziklarengetegen átvágva.

- Ha visszafordulunk, időt vesztünk, ha tovább megyünk, akkor nehezebb lesz élelmet szereznünk- mondta Kelevion tanakodva. Háta mögött feltűnt Párduc és az Antoh pap. – A part mellett nem tudunk haladni- kezdte Wizen-, így be kell mennünk a sziklarengetegbe! Élelmet tudunk biztosítani, a sziklák között sok vad él, de ha bejutunk a sűrűjébe, közel érünk a nomádok hegyi vadászterületéhez.

-Mindenképpen tovább kell mennünk- jegyezte meg ellentmondást nem tűrve Grad. A többiek bólogattak. – Rendben, szedjünk össze minden használhatót, ami a roncsok közül menthető. A sebesültek képesek járni?

- Igen, a legsúlyosabb sebesültek is csak törött kezűek, akiket még nem tudtam meggyógyítani.

            Egy óra alatt összeszedelődzködött a csapat. Használható zsákokba kötél, szerszámok és élelem került. A kalózhajó matrózai, élükön a Delfin másodtisztével, különvált a csapattól, mondván, nem kísértik a sorsukat, és mindenképp el akarják kerülni a Ködflottát. A Delfin emberei- másféltucat matróz- is menni készült, de ők jobban félték és csodálták Keleviont, így ők is a csapattal tartottak.

 

            A szikladzsungel fenyegetően magasodott a csapat fölé, kuszán, átláthatatlanul összebagalyodva a magasban. Az út befelé eleinte széles volt, ám beljebb haladván egyre jobban szűkült, komoly gondot okozva néha az átkelésnek. Az élen Antoh papja haladt, mint a terep ismerője. Bár keveset tartózkodott a szárazföldön- főleg ezen a helyen- mégis ösztöneire hagyatkozva ő vezette a csapatot. Érzékeire hagyatkozva haladt egyre beljebb, hisz érdeke volt, hogy mihamarabb elérjék a barlangot.


Hozzászólások
Novella: Charas Szeme part.2
1
Karrde • SilentVertigo 2007.08.26. 04:45

No, most már igazán érdekel, ki vagy mi is az a Charas Szeme.
Hihetetlenül sok lehetőség van a felvázolt történetben, már akkor is, ha csak a felsorolt isteneket tekintjük. Kíváncsi vagyok, merre csavarod a történéseket.

Az elején volt egy kicsi "Jó széllel toroni partra" utóérzésem, de aztán nem törődtem vele. Ami, még mindig nem tetszett: szóismétlések.
"Ez a pillanatnyi, múló pillanat". Tudom, erre a legnehezebb odafigyelni, én általában ugyanígy el szoktam rontani.

Egy másik dolog, ami nekem nem nyerte el a tetszésemet: "Szavai ködösek voltak, de láthatóan senkinek nem szúrt szemet. Láthatóan."
Gondolom az utolsó egyszavas mondatot kihangsúlyozásképpen tetted oda, nálam viszont pont az ellenkezőjét érted el vele. Ha hátsó szándékot (vagy ellenkező célt) vélek felfedezni egy történetben, akkor nekem kicsit romboló az, ha ezt azonnal nyilvánvalóvá is teszik számomra.

Várom a folytatást.

Tristal 2007.08.24. 05:57
köszi, őszintén féltem, hogy nem fog tetszeni( nekem hiányzik belőle valami:S). A végét most írom, nemsokára kész!
Nuke 2007.08.23. 15:24

Az nem számít, az a lényeg hogy jó lett :)

Legközelebb már az egész regényt szúrd be - vagy a linkjét ;) 

Tristal 2007.08.23. 11:30
kis módosítás, nem "ihlettől megvadultan", épp ellenkezőleg, komoly ihlet nélkül írtam:S
1
solarah online
creative commons license

silentvertigo  |  design:  kicsy  |  zene:  spectral analysis  |  rajz:  tikos péter

Ahol azt másképp nem jellezzük, ott az oldalon található minden írás, kép, zene és egyéb tartalom a Creative Commons "Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország" licensze szerint érhető el. Az oldalon megjelenő hozzászólások szerzőik tulajdonát képezik, azokért az oldal szerkesztője felelősséget nem vállal.
Firefox Játékfejlesztés.hu PHP MySQL

Fatal error: Call to undefined function session_unregister() in /home/yscik/silentvertigo.hu/solarah/mods/out.php on line 14