Zene ki/bekapcsolása
solarah online
A játék
A világról
Fejlesztés
Galeria
A csapat
Novellák
Fórum
GY.I.K.
Kapcsolat
Partnereink
Novellák

Árnyékok tánca
M* regény - 2007.10.28. 15:29 - Tristal
Hozzászólások
Árnyékok tánca I. Veszélyes üzlet             Az öreg Tig mélyet szippantott a pipájából. Fáradtan ült le egy kisebb sziklára mellé, hátát nekitámasztotta és lábait kinyújtotta. Az egész napi menetelés megviselte őt, bár fiatalabb társai- tucat, bőrvértes pyarr zsoldos - még bágyadtabbak voltak. Fekvőhelyüket körben rendezték el a szikla körül, mindannyian leheveredtek, hogy ismét- akárcsak minden este- az agg meséjét hallgassák.-Ma mesélek egy kicsit Ibara könyörtelen vidékéről. A sivatag az ember legnagyobb ellensége: a végeláthatatlan elterülő homokdűnék között mindennaposak a harcok a megmaradásért. Harc a természet zabolázatlan erőivel, harc a haramiákkal, de verejtékes küzdelem még az utazás is. Az álmosan kavargó finom homokfuvallatok hazug képet mutatnak: a puha homok percek alatt ellepi a felkészületlen utazókat, hogy aztán csontig lerágják a gyanútlanok bőrét, égető fájdalmat táplálva lelkükbe- mesélte az öreg Tig apó. A pyarroniták tág szemmel hallgatták az öreget.            A tíz tevéből álló karaván Al Abanadából indult a Déli Városállamok felé, gazdagon megrakodott selyemmel, parfümökkel és drágakövekkel. Vezetője, a középkorú Dzsassil Abranh Yannel semmit sem bízott a véletlenre: három tucat katonájával vágott neki az útnak, és a Hat Város területén kiegészítette kompániáját még egy tucattal-füstösképű, pyarr zsoldosok voltak mind, amolyan szerencsevadászok. Tig apó is velük csapódott a karavánhoz; az öreg évtizedek óta járta a sivatagot és a Délvidéket, s habár senki sem tudta, hol született és kik voltak a szülei, de az biztos volt, hogy ereiben - habár hígan- folyt némi dzsad vér. Az öreg már több mint hatvan tavaszt látott. Feje tetején kopaszodott, oldalt tépett szálakban lógott válláig ősz haja, arcán sem bajusz, sem szakáll nem nőtt már. Háta meghajlott, keze enyhén remegett. Táskás szemei azonban örökké vidáman csillogtak: lelkesedését még a kora sem tudta letörni. Mívesre faragott utazóbotjával a kezében ballagott a tevék mellett, kitartása még a katonákat is megszégyenítette olykor. Tudásával és világlátottságával pedig uralkodónak kijáró tiszteletben részesítették, ha dzsad földön járt: a legpompásabb lakomákra hívták meg, a legnemesebb kelmékbe öltöztették, a legdrágább kincsekkel halmozták el, de ő sose kért a javakból. Nem szerénytelenség, vagy isteni elhivatottság miatt: minden vagyonát elajándékozza a rászorulók között, mutatva ezzel mérhetetlen emberszeretetét. Mindig ott segített, ahol szükség volt rá. Számtalan szakma fogásait ismerte, a vagyonszerzés tudományáról legendák szóltak szerte a sivatagban, ám javai mindig más kezébe kerültek. Ő mégis legszívesebben mesélt, történeteket, legendákat, igaz hőstetteket, a lehető legtöbb tudását átadva az ifjabb nemzedékeknek, hogy azok okuljanak a múlt történéseiből.A külhoniak összesúgtak, amíg az öreg ismét megtömte pipáját. Egy fekete pokrócba burkolózott alakot bámultak, aki a tábor szélénél állt, és a csillagokat nézte. Ő volt a karaván egyetlen nőtagja, senki sem tudta igazán, miért csatlakozott Dzsassilhoz két hete, a Hat Város területén, és ki is ő valójában. Egyesek szeretőt, mások hurit láttak benne, s nem teljesen alaptalanul: a pyarr származású fiatal lányt-talán ha tizennyolc tavaszt láthatott életében- az istenek az emírek leggyönyörűbb háremhölgyeit megszégyenítő szépséggel adományozták meg, dús keblei akár a Sheral égbenyúló hegycsúcsai, kecses vonalai óhatatlanul is vonzották a férfi tekintetet. Éjfekete, dús, ápolt haja rakoncátlanul omlott vállaira, smaragdzöld szemei pajkosan csillogtak. Bőre bársonyosabb volt, akár a legfinomabb dzsad kelmék; egy ilyen szépség méltán lenne bármely emír udvarának legékesebb drágaköve. Mézédes hangja volt, de a karavánfőnökön kívül más nem értette a beszédét.- Balszerencsés dolog így bámulni őt- szólt halkan Tig apó, majd fúj egy füstkarikát. A katonák csak pillanatokkal később ocsúdtak. – Bizony ám- folytatta suttogva az agg-, sose lehet tudni, mit hall, mit lát, de legfőképp, mit érez egy titokzatos vándor. Jómagam is sokat meditáltam, ki lehet ez a fénylő. Elsőre hurinak gondoltam, mondván, ily gyönyörűségért az emírek akár háborút is indítanának, és a fortélyos Dzsassil majd visszaviszi magával Ibarába. Ám nem látok mellette állandó őröket, akik a biztonságát szavatolnák. Egyedül jár s kél, a városokban maga ténykedik, és még egyszer sem láttam volna, hogy férfiak áradata üldözné eme védtelen szépséget, aki katonáink óvó karjaiba rohanna előlük- suttogta Tig apó, majd mélyet szívott a pipájából. A katonák feszülten figyeltek. Az öreg hamarost folytatta.- Bármerre is tekeregtek gondolataim, egyetlen lehetőség maradt csak: eme csodálatos álarc mögött egy szilaj, vad szépség lakozik, aki veszedelmesebb az éjszaka támadó, homoki viharnál is. A kalandozók legalábbis ilyenek- fejezte be gondolatmenetét az öreg. A külhoniakban meghűlt a vér. Zsoldosok voltak egytől egyig, de sosem találkoztak még igazi kalandozóval. Láttak már párat átutazóban, legendáikról megannyi történetet regéltek nekik, de a jószerencse nem vezérelt az útjukba ily közel egyet sem. – Meguntam a várakozást. Nemsokára kiderül- szólt az öreg, a lábára csapott egyet, felállt, majd lassú léptekkel megindult a szépség felé. - A csillagok ármádiája mindig elgyönyörködtet- szólt lágyan az agg, tökéletes pyarr kiejtéssel. A lány gondterhelt arccal nézett rá. Most először találkozott a tekintete a nővel: valószínűtlenül gyönyörű volt.- Jómagam is szívesen gyönyörködöm bennük- mondta a lány dallamos hangján. Tig pár pillanatra elvesztette önuralmát, és csak gyönyörködött az ifjú pária szemeiben. -Esdeklem bocsánatáért, hogy csak most mutatkozom be önnek! De eddig illetlenségnek találtam megszólítani önt, mert láttam, sok beszélnivalója van Dzsassillal. A nevem…-Tig- mosolygott angyalian a lány. Az agg zavarában megköszörülte torkát. – Önt mindenki ismeri. Megtiszteltetés, hogy megismerkedhetek önnel. Talyssa ves Gormana vagyok, a Gormana dinasztia legfiatalabb lánya. Családom kereskedelemmel és diplomáciával foglalkozik, én a Városállamokban élő néhány szövetségesünkért felelek.-Felelősségteljes feladat, ugyanakkor veszedelmes is. Ön, ahogy a shadoniak mondják, a Teremtés chef d’oeurveja!- Köszönöm a bókot, de nem érdemlem meg- mondta lágyan a lány. – De most bocsásson meg kérem! Nagyon fáradt vagyok.- Az Angyalok őrizzék álmát, Talyssa!- köszönt el az öreg, és visszabaktatott a helyére. A külhoniakat már elnyomta az álom. Tig lekuporodott a szikla mellé, majd ismét mélyet szippantott a pipájába. Éjszaka-mint eddig mindig- tucat katona őrködött, éjközépkor váltva egymást. A tevék egy nagyobb körbe feküdtek, közöttük az áru és a sátrak volt lepakolva. Dzsassil aranyfuttatású, ám kicsiny sátra pont a kör közepén állt: már pirkadat előtt mászott ki, félmeztelenül. Talyssa egy nagyobb csomagnak dőlve a csillagok alatt töltötte az éjszakát, de már ébren volt. Most látta először kaftán nélkül a dzsad kereskedőt: Izmos, szikár, de kimondottan csúnya embernek született. Bár vállig leomló, ébenfekete haja ápolt volt, homlokán megszámlálhatatlan ráncot rajzolt ki az örökös aggodalom. Szemei- akár minden hozzá hasonló dzsadé- számítóan villantak, akárhányszor egy számára kedvező lehetőség tárult fel előtte. Igazi ragadozó volt a szakmában: minden garasért keményen megküzdött, az üzleti életben nem ismert kegyelmet. Ám embereivel szokatlanul emberségesen bánt, katonái mindig számíthattak némi ajándékra, akár pénz, akár egyéb jutalom formában. Ha társai- mert karavánja összes tagját ide sorolta- segítségre szorultak, sosem volt fukar, mindig segített akár pénzel, akár kapcsolatokkal. Katonái és kísérői szerették őt, s ha a sors úgy hozta, hogy Dzsassil nem tudott fizetni, akkor sem lázadtak fel ellene. A kereskedő pedig sosem szegte meg a szavát, még ha késve is, de mindig kifizette embereit.Talyssa felemelkedett, odabiccentett a kereskedőnek, felvette kisebbik batyuját – egy láb hosszú, s alig tíz hüvelyk széles, bőrcsomagot- majd elindult kifelé a táborból, a fák közé. Az őrök tátott szájjal néztek utána.             A lombhullató erdő ritkás volt, a fák között lóval is kényelmesen lehetett volna haladni. A magasratörő fák ágai eltakarták a fiatal nap sugarait, halovány fátyolba burkolva a természetet. A shadoni lány gyönyörűnek találta eme homályos tüneményt: a fák körvonalai sötét szörnyetegként emelkedtek fölé, az útjába kerülő bokrok meg-megsebezték őt, az árnyak pedig gonosz démonként fonták őt körül embernyi karjaikkal, ám ő mégis mosolygott. A sárgába öltözött avar halkan sziszegett a lába alatt: szíve melegséggel és elégedettséggel telt meg, ahogy teleszívta tüdejét a friss, őszi levegővel.             Reggelre már csak az őrök kezében világítottak sápadtan a fáklyák. Dzsassil egy tömlő vízzel öblítette le magát, majd körbenézett emberein: mind aludt még, kivéve az őröket, akik álmosan várták az indulást. A menetelés az utóbbi napokban megterhelő volt, ám tudta jól, az elkövetkező nap kamatostul megtéríti az összes erőfeszítést: hamarosan elérik Temoran városát, ahol lebonyolítja élete egyik legnagyobb üzletét. Már előre látta maga előtt az arannyal tömött zsákokat, s tervezgette a következő beruházását, amikor az egyik őre hangjára kapta fel a fejét.- Dzsassil! Valaki jön!- szólt halkan az embere. A kereskedő visszaugrott sátrába, magához vette vagyonokat érő, rubinberakásos szablyáját, majd óvatosan, az emberein átlépkedve az őrhöz sietett. Egy közeledő alakot pillantott meg.- Ki vagy? – kérdezte elfojtott hangon a kereskedő, mert még nem akarta még katonáit felébreszteni. Az alak botladozva elérte a fáklya sápadt fénykörének a szélét.- Segítség- szólt az idegen elcsuklott hangon, majd összeesett.            Egy köpenyen kívül más ruha nem volt rajta, zúzódásoktól teli jobbján egyetlen ezüstgyűrű volt csupán. Összevert, sebesült, meseszép nő volt. Első ránézésre pyarr származásúnak tűnt, ám arcán-habár pár apró zúzódás és lila folt éktelenítette- volt valami nem evilág tökéletesség. Hozzá foghatót még sosem látott ezelőtt: enyhén tépett, halványbarna, csípőig leomló haja félig eltakarta gyönyörű orcáját. A dzsad leguggolt hozzá és karjaiba vette. Intett emberének, hogy hozzon vizet, majd szabaddá tette a fiatal nő arcát. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy a szépséget bámulta: az ájult angyal még Talyssánál is gyönyörűbb volt, pedig Ibarában már a shadoni lányért is háborút indítottak volna. Ez az elesett pária azonban új értelmet adott a tökéletes szónak: telt ajkai és szoborszép arca első pillanatra elrabolták a kereskedő szívét.             Az őr néhány szívdobbanásnyi idő múlva visszatért egy tömlő vízzel, őrtársai- otthagyva posztjukat- csatlakoztak hozzá, hogy ők is megcsodálhassák a földreszállt angyalt. Dzsassil rögtön a tömlőért kapott, megitatta a leányt, aki fáradtan nyelte a kortyokat.- Nyugodj meg, biztonságban vagy- szólt lágyan a dzsad. A tünemény kinyitotta szemeit: tekintetében félelem szikrázott. – Hozzátok ide Doldzsah egyik adományát! – szólt erőteljesen dzsadul a kereskedő. Az őrök lábai földbegyökereztek a szépség látványától. Dzsassil megismételte a parancsát, mire két katonája szélsebesen a táborba ment.- Én- suttogta halkan a lány, de itt a hangja elcsuklott.  A néma csendet halk, suhogó hang törte meg. Majd újabb és újabb. A dzsadok értetlenül néztek körbe, ám mielőtt felocsúdhattak volna, már késő volt.            Az erdőből érkező íjzápor azonnal leterítette az álló őröket, valamint megszórta a fekvőket is. Hatalmas riadalom kelt, a katonák társaik kétségbeesett sikolyára ébredtek. Pár pillanat múlva érkezett a következő zápor, amely ismét megritkította a karaván tagjait. Tucatnál is több nyílvessző szórta meg a tábor egész területét, még Dzsassil lábába is belefúródott egy. A dzsad ölbe kapta a lányt, majd két teve közé ugrott. Az állatok hangos bőgéssel szenvedtek ki: tucat szívdobbanásnyi idő múlva nem maradt ép ember a karavánban,Tig apót és a külhoniakat leszámítva; pajzsokat, ponyvákat a fejük fölé vonva óvták meg magukat. A kereskedő dühösen ordított fel, ám a következő pillanatban ájultan esett össze. Utolsó emléke az angyali szépségű nő ördögi mosolya volt.- Ne mozduljatok- suttogta Tig a magára rántott pokróc alatt. Társai rémülten lihegtek a takarók alatt.- Zeyna! – kiáltotta tetőtől talpig feketébe öltözött, rövid íjat szorongató alak, aki az egyik fa mögül tűnt fel. A nő felemelkedett, majd lehúzta a gyűrűt az ujjáról: egy szemvillanás alatt megtört a varázs, és átalakult a külseje. Hirtelen vállig leomló, fekete, ápolt haja lett- bal oldalán háromujjnyi szélességben fehérre festet csíkkal-, igéző mogyoróbarna szemei akár a teliholdkor vadászó farkasé, úgy villantak meg. Arca, bár korántsem volt olyan földöntúli, de még így is szép volt, telt ajkait vérvörösre festette. Fiatalsága is eltűnt: az előbb még esetlen fiatal tünemény helyett egy középkorú, enyhén ráncos nő állt, de kora ellenére még így is kívánatos volt.- Úgy beszéltük meg, hogy senkinek nem esik baja!- kiáltotta fintorogva a nő. Egyre több és több feketeruhás íjász tűnt fel a sötétből. Fekete förgetegként lepték el a tábor területét, egyenest az értékes szállítmányra csaptak le, mint vadászó sas a sivatagi kígyóra. A ponyvák alá bújt zsoldosokkal nem törődtek. Pillanatok alatt felkapkodták a zsákokat, és eltűntek oda, ahonnan jöttek.- Változott a terv- mondta ugyanaz a férfi, miközben odasétált a nőhöz. Megállt a vergődő kereskedő mellett, majd felhúzta íját. – Őt nem ölöd meg! – kiáltotta Zeyna, és a fekete alak elé lépett. A haramia a nőre nézett, megcsóválta a fejét, majd némán társai után indult. A nő tétlenül állt még egy kis ideig, majd sietve ő is eltűnt a sötétségben. II. Dzsad szemmel             A feje úgy sajgott, mintha ezren püfölték volna belülről. Az émelygést és a fájdalmat rosszabb napjain legádázabb ellenségeinek kívánná- jobbakon még azoknak sem. Most először érezte a létezést elviselhetetlennek, minden porcikája várta már eme időszak végét.            Dzsassil feltápászkodott, és megdörzsölte állát. A világ mintha háromfelé szaladt volna, úgy elhomályosult a tekintete. Próbált emlékezni, de csak egyetlen, angyali szépségű tünemény lebegett előtte. A szűnni nem akaró fájdalom pár pillanat múlva már a lelkét emésztette, ahogy előtörtek az emlékek. Elsőként ismét a gyönyörű nő démoni mosolya jutott eszébe, majd lassan visszatértek az elmúlt események történései is: a gyönyörű lány közeledte, tökéletesre szabott színdarabja, és a csapda. Ebben a pillanatban szíve összeszorult, lélegzete elakadt, lelke pedig kínkeservesen agonizált; még körül se kellett néznie, már érezte vesztét. Áruját ellopták tőle, embereit lemészárolták. Utóbbi gondolata még nagyobbat facsart szívén. – Talyssa!- ordította a kereskedő, amikor teljesen feleszmélt. Akrobatákat megszégyenítő módon átugrotta az egyik döglött tevét- amely tűpárnának tetsző módon nyilakkal volt teletűzdelve- és a tábor közepére rohant.             Tig apó és a külhoniak serényen dolgoztak: ponyvákból és ruhákból szakítottak gyolcsokat, és a sebesülteket igyekeztek ellátni. A halottak szanaszét hevertek mindenfelé, a vergődő dzsadok pedig a tábor közepén feküdtek. Dzsassil szörnyülködve nézett végig rajtuk: mindössze tucat embere maradt életben a külhoniakon kívül. Többségük súlyos sebet kapott, ám a gondos kezeknek hála az életük nem forgott veszélyben már.- Egy egész századra való íjász- mormogta Tig apó, amint ellátta az utolsó sebesültet is. Dzsassil megszédült egy pillanatra: hiába kutatta tekintetével, semerre sem látta a shadoni lányt.- Ily’ esztelenül bedőltünk a csapdának – mondta halkan a karavánfőnök. A külhoniak a megmaradt holmikat kezdték összerámolni. – Mit tegyünk most? – tárta szét kérdőn a karját és az égre meredt, mintha égi jel után könyörögne.- A gyógyitalokat is elvitték, minden pénzt és értéket, ami a tevéken volt- közölte tényszerűen Tig apó, miközben összetaposott fekvőhelyénél kutakodott. Pár pillanat múlva felcsillant a szeme, de lelkesedése lelohadt: törött pipáját tartotta immáron a kezében. Dühödten csapta a földhöz.            A halottakat egy helyre hordták az út mellé. Két ásóval a külhoniak fertályóra alatt földel takarták be elhunyt társaikat, hogy mégis kapjanak valami végtisztességet, a lehetőségükhöz mérten. Dzsassil elmormolt a nyughely fölött néhány imát a halottak lelki üdvösségéért, majd térdre borult, és zokogni kezdett.            A katonák összeszedték már a megmaradt holmikat, amikor egy alak tűnt fel a ködös erdőből. Lassú, bizonytalan léptekkel közeledett. A zsoldosok rögtön fegyverükhöz kaptak, de Tig apó leintette őket.            Talyssa szemei könnybe lábadtak, amikor meglátta a vérfürdő nyomait. A kereskedő, mint aki megérezte a shadoni közeledtét, hirtelen hátranézett, felpattant, és a lányhoz rohant. Szorosan, szerelmesen ölelte magához, könnyektől átitatott arcán némi megkönnyebbülés- és leírhatatlan fájdalom- látszott. Talyssa szorosan átölelte a dzsadot, könnyei vízesésként folytak le hamvas arcán. Fájdalma, akár a kitörni váró vulkán, szinte széthasította mellkasát: fogaival beleharapott a dzsad ruhájába, próbálva visszafolytani lelki agóniáját és a fojtogató, öklendező érzést. Néhány mondatot váltottak halkan csupán, amit a zsoldosok és a katonák bár hallották, de nem értettek; egyedül Tig apó húzta fel alig észrevehetően a szemöldökét. Egyetlen szó volt világos mindannyiuk számára: Temoran.             Az iram talán még sietősebb volt, mint eddig. Habár Dzsassil érezte szíve mélyén, hogy a banditákat nem tudják utolérni, abban is biztos volt, hogy azok a városban próbálnak túladni a lopott holmin. Ilyentájt, ősz végén, a Temorani Gladiátorviadal alkalmakor sok kereskedő érkezik a városba, hogy a játékok ideje alatt busás üzleteket bonyolítsanak le. Számításai szerint egy ekkora bandának kiforrt kapcsolatai lehetnek az orgazdák között. Ő maga is rendelkezik egyel: megfelelő pénzekért bizonyosan az áru nyomára bukkannának. Egy apró bökkenő volt csupán: minden vagyonukat három arany, ugyanennyi ezüst és némi aprópénz jelentette. Ennyiért még egy találkozót is nehezen lehetne megszervezni a kapcsolatával, nemhogy az alvilág szolgálatait igénybe venni. És ezt Dzsassil tudta jól, akárcsak azt is, ha nem sietnek, bottal üthetik a rakományuk nyomát.            Nem sokkal dél utánra elérték a főutat, amely északról dél felé kúszott az erdő mentén, és keresztezte a fák között épült Ganga kereskedő utat. Már az általútnál hatalmas volt a nyüzsgés: szekérkaravánok, lovas csapatok, jobbágyok és nemesi hintók haladtak Temoran hatalmas városa felé, tiszteletnyi távolságra követve egymást. A főút itt nyugat felé fordult, hogy a lassan emelkedő dombvidéken eljusson az állam fővárosába, onnan pedig tovább dél felé, a Pyarr Államközösség zegzugos hágói irányába.             A kisemmizett karaván tagjai bearaszoltak egy vándormutatványos szekér mögé. A végeláthatatlan hosszú vándortömeg lassú kígyóként kúszott Temoran távolinak tűnő városa felé. Mindenki tudta, hol a helye: nemesi hintók, lovas csapatok, tehetős kereskedők viharzottak el a lassan bandukoló köznép mellett. Eléjük állni nem volt tanácsos: a rangosok megkövetelték a szabad járást, katonáik pedig könyörtelenül félresöpörték az útjukba tévedőket.

Hozzászólások
Novella: Árnyékok tánca
1
Lordsab 2008.05.31. 00:39
ja és a lényeg lemaradt: folytatás (ezt el is olvasom :D)
Lordsab 2008.05.31. 00:38

jó, sokkal jobb, mint az előző (legalábbis az eleje, amit abból elolvastam)

tetszett az elején az Ibarás beütés a kereskedő háttérsztorija és ajelzők terén is.

Dzsassil -> sz-szel vagy s-sel kell ejteni. Mert ha sz-el, akkor sztem kicsit zavaró, hogy fele fonetikus, fele nem. Tudom, hogy ez csak kötekedés, de engem kimondottan zavart.

A második nőcinél(vagy akárhagyadiknál) nem kellett vna annyira hangsúlyozni a természetfelettiséget, mert bennem kapásból a "na ez tuti csapda lesz" mondat jött elő. A váratlan rajtaütésről jobb ha az olvasó sem sejt előre semmit. Amugy az ötlet az jó volt.

A Tig bá' intro-ja sztem nem igazán egy öreg kalandor beszéde, kivétel ha bárd, hanem inkább egy narráció volt. Sztem egy kalandor máshogy meséli el az Ibarát(vagy akármi mást). Kevesebb általános infóva és több konkrét dologgal, hogy vele mi történt és majd a hallgatók/olvasók levonjáb belőle a tanulságot, hogy "A sivatag az ember legnagyobb ellensége", "mindennaposak a harcok a megmaradásért", stb.

Virganir 2008.02.18. 07:12

Nekem is tetszett. Elárulhatnád, hogy hogyan lehet ilyeneket írni. :D

Volt benne pár technikai hiba is, elgépelés, egy helyen egy kifejezés ismétlése is megakasztott, illetve a harmadik női leírás talán egy kicsit már erős volt. Nem volt vele semmi gond, csak kicsit nagy lett számomra a jónősűrűség. (Na jó, a harmadik a leírásod alapján jó nő volt, de azért mégsem annyira, de mégis.) De olyan kevés ilyen jellegű probléma volt, hogy számomra nem rontott az összképen.

Amúgy egy kis képsorozat valamiért nagyon megmaradt a fejemben, nem is tudom, miért. Az, amikor az öreg a földhoz vágja a pipáját. Ezt csak úgy megemlítettem, nincs semmi jelentősége, csupán magamnak beszélek itt, hogy az az első dolog, amire vissza tudok emlékezni. Ja, meg ahogy a hosszú sor csigatempóban halad az úton Temoran felé.

Én is várom a folytatást.

Karrde • SilentVertigo 2007.11.09. 01:18

Jó kezdet, várom a folytatást.
A kereskedő igen kemény ember lehet, ha a lábába fúródott nyílvessző ellenére is tud rohanni.  :)

Néhány felmerült gondolat:

Gondolom megvan az oka annak, hogy miért épp most villantottad meg a dzsad szerelmét. A támadás jól kiterveltnek tűnt és egyértelműen nem csak egy egyszerű rablás volt, ellenkező esetben lemészároltak volna mindenkit és vitték volna az állatokat és minden mozdíthatót. Nem értem - hogy ha az a valami, ami annyira értékes a nőnek, amennyire látszik - hogy egy válogatott csapat miért nem indult el a városba a lehető leggyorsabban. A csapatot akartad csupán egyben tartani, vagy az időnek is ennyire nagy szerepe van a további történéseket illetően? Ez persze csak költői kérdés és néhány, bennem megfogalmazódott gondolat. Lehet, hogy sötétben tapogatózom, nem is kell válaszolnod rá. A válaszokat majd megadja a folytatás.

Tristal 2007.10.31. 07:51
Uhh, köszi! Ha lesz időd/ kedved, légyszi írd le a hibákat, mert azokból tanulok...
Ghery • SilentVertigo 2007.10.30. 14:44
Hát, akkor kezdem is: határozottan jobb! A stilisztika pár helyen nagyonbántó volt számomra, de az átlag olvasónak elmegy:) Akadt pár furcsa rész is, apróbb logikai bukfencek - számomra -, de ezeket most lusta vagyok kikeresni, bocs:) Ítélet: halál. Illetve kicsynek amiért még mindig önkényesen formáz az oldal... Tőled meg várom a folytatást!;)
1
solarah online
creative commons license

silentvertigo  |  design:  kicsy  |  zene:  spectral analysis  |  rajz:  tikos péter

Ahol azt másképp nem jellezzük, ott az oldalon található minden írás, kép, zene és egyéb tartalom a Creative Commons "Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország" licensze szerint érhető el. Az oldalon megjelenő hozzászólások szerzőik tulajdonát képezik, azokért az oldal szerkesztője felelősséget nem vállal.
Firefox Játékfejlesztés.hu PHP MySQL

Fatal error: Call to undefined function session_unregister() in /home/yscik/silentvertigo.hu/solarah/mods/out.php on line 14