Zene ki/bekapcsolása
solarah online
A játék
A világról
Fejlesztés
Galeria
A csapat
Novellák
Fórum
GY.I.K.
Kapcsolat
Partnereink
Novellák

A Leszármazott krónikája, Első kötet, VIII. fejezet Grhkobat
Tamorah - 2007.05.21. 11:51 - Ghery
Hozzászólások

VIII Fejezet

Grhkobat

 

Remekül aludt. Ilyen jól már évek óta nem. Erre most? Hát persze, hogy felkeltették. Ilyen nincs! Az igazak álmát alussza a tegnapi ünnepség után és még dél sincs amikor felkeltik. Ezt a szemtelenséget! Ezért valaki felelni fog, az biztos. Bizony nehéz élete van a Tárnoknak. Már háromszázharmincöt éve tölti be ezt a tisztséget. Már nagyon sokadszor kell így kikászálódnia az ágyából. Talpra szökkent, felkötötte saruját és fölvette ütött-kopott köntösét. Álmosan az ajtóhoz totyogott. Egy régi bányászbaleset óta sántított a bal lábára. Lassan lenyomta a súlyos kilincset. A furmányos zár kattant, az ajtó nyikorogva nyílt ki. Amint kiért a szoba sötétjéből a félhomályban úszó folyosóra, pihent egy picit és megvárta amíg hozzászokik a szeme. Származása miatt volt mindez. Egész Grhkobatban mindössze két-három nemzetség képviselte ezt az ősi vérvonalat. Még abból az időből származtak, amikor a törpök még a felszínen laktak. Az eltelt évszázadok alatt azonban nagyrészük alkalmazkodott a tárnák fényviszonyaihoz, olyannyira, hogy a felszíni fényt már nem is képesek minden hátrány nélkül elviselni.

A folyosó teljesen üres volt. A csiszolt járólapokon kopogtak a lépései. A fáklyák halvány derengésbe burkolták. De vajon ki a fene miatt merték felkelteni? Ennek utána kell járni. Az inasa izgatottan motyogott valamit, de ő még félálomban bosszankodott. Mintha említette volna Milner nevét. Áh, az nem lehet, az unokatestvérének a fia már régen eltűnt. Ahogy így morfondírozott lassacskán kicsoszogott a folyosóról. A fogadóterem hátulsó helyiségébe ért. Itt már nagy volt a nyüzsgés, összehasonlítva a folyosóval. Két-három cseléden kívül a neje ácsorgott ott. Na még csak ez hiányzott! A felesége mintha le se vette volna a tegnap viselt ünnepi ruháját. Nem elég, hogy nem rég kelt; a felesége szitkait is hallgathatja... Erre tényleg nem volt szüksége.

-         Hogy nézel ki? Mi ez a gönc rajtad, mi? – kezdte. – Hát így kell fogadni a vendégeket?

-         Mi? Milyen vendégeket? – kérdezett vissza, de rögtön meg is bánta.

-         Mi az, hogy milyen vendégek?! Hát nem mondták neked, hogy Milner hazajött? Így kell fogadni a rég nem látott rokont és a barátait? És már megint nem öltöztél fel! Hányszor mondjam még neked, hogy a mi rangunkon nem hordhatunk mindenféle rongyokat! És...

-         Jól van drágám, tudom. – vágott a szavába unottan és maga mögött hagyva a mérgében szólni sem képes asszonyt kilépett a fogadóterembe.

 

A teremben a három utazó várakozott. Az elküldött cseléd azt ígérte, mindjárt jön a Tárnok. Már várakoztak egy ideje amikor a szomszéd teremből izgatott nyüzsgés szűrődött ki. Aztán nem sokára az elfüggönyözött ajtónyílásban megjelent egy hálóinges alak. Elég mulatságos látványt nyújtott egy hálóinges törp, aki saruban csoszogott elő. Láthatóan sántított a bal lábára. A szakálla barna és legalább mellközépig érő volt. Milner amint meglátta fél térdre ereszkedett és a saját, mások számára teljesen érthetetlen nyelvén köszöntötte. ’Mal és ’Garn is fél térdre ereszkedett. A hálóinges törp minden bizonnyal a Tárnok lehetett. Nem túl valószínű, hogy régóta talpon lenne. Miközben ezeken gondolkodtak, a két törp jó pár szót váltott. Végül Milner felállt és feléjük fordult. Ők is felálltak.

-         Na? Mi van? – kérdezte ’Garn.

-         Hogyhogy mi? Üdvözöltük egymást, de beszélni később fogunk. Sok a dolgunk.

-         Ennyit jöttünk, így fogad minket és még csak nem is fogad?! Ki ez a bohóc egyáltalán?

-         Felesleges sértegetnie kapitány úr. – szólalt meg a Tárnok. ’Garn döbbenten hallgatott el.

-         Elnézését kérem, de hogyan szólíthatom? – érdeklődött ’Mal.

-         Áh, a követ úr. – mosolyodott el a Tárnok. – Nyugodtan nevezhet egyszerűen Tárnoknak, ahogy mindenki más itt Ghrkobatban. De ha már itt tartunk tisztelt követ uram, tartsuk be az etikettet! – mondta félig gúnyolódva ’Malon és az etiketten egyaránt. ’Mal értette a dolgot, elvégre mint kereskedőnek ehhez értenie kell.

-         Tiszteletre méltó Tárnok! Engedje meg, hogy bemutassam magunkat!

-         Remek, nagyszerű! – örvendezett a Tárnok, aki máris folytatta a tréfát. – Köszönöm, kérem folytassa követ úr!

-         Mi mindannyian Gar-Omar városából jöttünk messze délről. Ő itt- mutatott Milnerre – Városunk köztiszteletben álló kovácsa, aki már régen vágyott szülőföldjére. Ez az úr itt mellettem Gar Nok’Garn, országunk haderejének főkapitánya, személyes barátom és testőröm. Tárnok, engedelmével, én Gar Tho’Mal kereskedő, a városi őrség parancsnoka és jelen pillanatban a Város követe vagyok. Engedelmével meghallgatást szeretnénk kérvényezni.

-         Bravó, bravó! – hahotázott a Tárnok. – Végre valaki, akivel lehet tréfálkozni! Milner fiam örülök, hogy hazatértél és ilyen barátokat hoztál magaddal. Legyetek üdvözölve, érezzétek magatokat otthon. Hamarosan intézkedem a dolgotokban és a pokolba az etikettel! Mialatt a cselédek bevezetnek a szállásaitokra addig ha megbocsátotok felöltözöm és begyűjtöm a kedves nejem szitkait. Ebédnél találkozunk.

 

’Mal és ’Garn elégedett volt lakosztályukkal. Nem kis meglepetésükre nem egy kis lyukat kaptak, ahol majd ülve is alig férnek el. Ellenben az ajtó méretét leszámítva – amin igen csak lehajolva fértek át - talán akkora lehetett mint ’Mal szobája, beleértve a belmagasságot is. Két megvetett ágy volt a szemközti falak mellett. Mindkettő előtt egy-egy láda. Nem telt sok időbe és lepakoltak. Mire kényelmesen helyet foglaltak ágyaikon, kopogás hallatszott.

-         Igen? – kérdezte ’Garn kissé ingerülten.

-         Mi az, hogy igen?! – dugta be a fejét Milner. – Hát így kell fogadni?

-         Mi van Milner? – kérdezte ’Mal.

-         Semmi lényeges, most jövök a szobámból. Mellesleg a Tárnok üzeni, hogy vár az ebéd téged és azt a melákot. – intett a fejével ’Garn felé.

-         Milner még egy szó és én esküszöm, hogy megfogom azt a hosszú szakálladat és ledugom a torkodon!

-         Na csak nem idegeskedni, te melák. – az utolsó szót szándékosan kihangsúlyozta. Több se kellett ’Garn-nak, felugrott és Milner felé ugrott. Azt viszont későn vette figyelembe, hogy az ajtó törpökre volt méretezve. Hatalmas csattanással vágodott a falnak és elterült a kőpadlón.

-         Ez fájt. – jegyezte meg és tovább feküdt.

-         Barmok! – vetette oda ’Mal miközben igyekezett elfojtani kitörő röhögését.

-         Na gyere, kelj fel, már várnak ránk. – mondta a törp és segített ’Garn-nak feltápászkodni. Annak viszont más szándékai voltak és úgy döntött helyet cserél vele. Mindketten eszelősen vicsorogtak egymásra. ’Mal már barátja kiütését fontolgatta, amikor a kettő ránézett és durva röhögésben tört ki.

-         Két hülye állat! – szidta őket és felállt. – Akkor indulhatunk?

-         Persze! – kelt fel Milner. Pár perce lépdeltek már a folyosókon, amikor az egyikből kihallatszott egy veszekedés néhány foszlánya.

-         … Igen, tudom. Nem, nem felejtettem el! Drágám…

-         Nekem te ne drágámozzál! Hogy lehet így fogadni egy másik ország küldötteit, mi? És pláne rég nem látott rokonodat?

-         De…

-         Ne merészelj közbe szólni! Mégis mit képzelsz ki vagy te?

-         A Tárnok vagyok édesem! – hangzott dühösen és becsapódott egy ajtó.

Nem sokra rá megjelent a Tárnok magában szitkozódva. Amint meglátta a döbbent triót, kínos nevetésre fakadt és megérte őket, hogy kövessék. Nem telhetett bel öt perc és Grhkobat Nagy Csarnokában álltak. A Csarnok tényleg hatalmas volt, ’Garn szerint a Városháza is elfért volna benne legalább kétszer. A terem egy hatalmas függőleges lefelé szűkülő henger volt. Pereme spirálisan ereszkedett lefelé. Több ezer ajtó és folyosó vált láthatóvá. A Tárnok tovább haladt egyenesen egy kis tornácra ahol a már megterített asztal várt rájuk. ’Malnak feltűnt, hogy a tornác valójában egy gigászi állócseppkőre épített kör alakú terasz. Az egész helyiség kékes fényben világított. Miután megkérdezték Milnert, hogy honnan ered ez a fény, az csak felfelé mutatott. A mennyezet is legalább olyan távolságban volt mint a terem alja. Habár ez nem volt annyira szembetűnő az óriási cseppkövek miatt, amik százasával lógtak. Mindegyik ezt a különös kék fényt árasztotta. ’Malnak az az érzése támadt, hogy menten le kell ülnie. Szerencséjére a terített asztalhoz székek is jártak így leült az asztal egyik végéhez. A Tárnok vele szemben, ’Garn a jobbján, Milner pedig ’Garn-nal szemben foglalt helyet.

-         Lenyűgöző, ugye? – kérdezte a Tárnok.

-         Az, teljességgel. – mondta ’Garn tekintetét folyamatosan járatva.

-         Döbbenetes! – mondta ’Mal miután befejezte a nézelődést, mert elfáradt a nyaka.

-         Jó újra látni. – hangzott Milner részéről.

-         Örülök, hogy tetszik az otthonunk, higgyék el nem kevés munkánk van benne.

-         Az nem kétséges. – mondta ’Garn.

-         Na, ha már sikerült betelni a látvánnyal, amit őszintén szólva kétlek, – mosolygott a Tárnok – akkor talán ehetnénk is, mert hiába gyönyörű, attól még nem telik meg a hasunk. – csettintett egyet az egyik közeli folyosó felé és már hozták is az ebédet.

-         Gondoltam, maguk nem biztos, hogy kedvelnék a mi étkeinket, ezért bátorkodtam gondoskodni pár a felszínen található állat tálalásáról.

-         Nagyon figyelmes, köszönjük. – köszönte ’Mal.

-         Higgyék el többet használna nekem, ha ezt el tudnák hitetni a nejemmel is. – ironizált a Tárnok és ezen mindannyian jót nevettek. Miközben a Tárnok tovább viccelődött, miszerint a felesége a bányarémet is visszakergeti az odújába, ha az nem töröl lábat mielőtt betörne a tárnáinkba, az ebéd már ott gőzölgött a tányérokban. A tányérok szépen megmunkált fém korongok voltak, mellettük egy kés és egy a Gar-omariak számára fura fém dararab.

-         Elnézést, ez mire szolgál? – mutatta fel ’Garn.

-         Ó bocsánat, maguk étkezéskor nem használnak villát?

-         Villa? Ezzel fogják meg az ételt vágáskor? – kérdezte ’Mal a Tárnok pedig bólintott. – Nem, mi kézzel szoktunk enni. Szerintünk sokkal egyszerűbb. De mint követeket, kötnek a helyi szokások, igaz ’Garn? – érezhetően célzott ’Garn szokásaira.

-         Igaz. – morogta idősebb barátja és igyekezett a lehető legjobban használni azt a vackot.

Az ebéd nagyon finom volt, ’Mal és ’Garn nyulat kaptak, a Tárnok és Milner különféle gombákat, földalatti emlősöket és barlangi rákokat ettek. ’Mal kért egy keveset mindegyikből, de az emlősöknél fura arckifejezése elárulta, hogy ebből bizony nem hozat öt mázsát. Olyan íze volt mint a friss bőrnek olajba áztatva, egyszóval pocsék. Miután jóízűen befejezték az ebédet mindenki hátra dőlt székében és a vendégek tovább bámészkodtak. Grhkobat semmi máshoz hasonlíthatóan mély nyomot hagyott bennük. Ha a törpök nem is segítenek már csak a látványért is érdemes volt eddig eljönni.

-         Remélem ízlett az ebéd uraim. – törte meg a csendet a Tárnok.

-         Igen nagyon finom volt, ugye ’Mal? – célozgatott ’Garn.

-         Igen, nagyon is!

-         Akkor minden rendben. Most, hogy ilyen barátivá vált a légkör igazán elmondhatnák, hogy pontosan miért is tettek meg ekkora utat.

-         Hát, nos, igen. Ez a kérdés egy picivel bonyolultabb mintsem, hogy azonnal a tárgyra térhessek. Így egy kis magyarázatra szorul. Remélem Tárnok szereti a régmúlt történeteit. – kezdett bele ’Mal

-         Hogyne, kíváncsian hallgatom.

-         Ennek örülök. Akkor hát, hol is kezdjem? Hmm… - zavarban volt, de remek ötlete támadt.- Találkozott már magunk fajtával?

-         Ami azt illeti, talán. Egyszer nagyon régen. Tudják, ha a törp négyszáznegyvenegy éves már nem emlékszik mindenre.

-         Mennyi? – képedt el ’Garn.

-         Hát még ezt se tudod rólunk? – szidta Milner. – A törpök hozzátok képest is sokáig élnek. Általában öt-hat évszázad rangtól és vérvonaltól függően.

-         Az nem semmi, elismerésem. Tényleg Milner te akkor hány éves is vagy? – érdeklődött ’Garn.

-         Ennyi éven át barátok voltatok és még azt sem tudod, hogy hány éves? Hogy is mondtad a kiképzésen? Várj csak, megvan: ” Alaposan kérdezz ki mindenkit, tudj meg róluk mindent…”

-         Igen, beismerem.

-         Egyébként ha jól számolom, úgy kétszáztizenkettő vagy egy kicsit öregebb lehetek.

-         Én örülni fogok ha ilyen koromban még nem szerelnek le. – mondta ’Garn.

-         Miért, maguknál hány év az átlag életkor? – érdeklődött a Tárnok.

-         Hát, azt beszélik az Első élt a legtovább. Ha hihetünk a krónikának egy hónappal a háromszáznegyedik születésnapja előtt mászott fel a hegyre meghalni. A mi fajtánk általában két legfeljebb két és fél évszádig él.

-         Higgyék el elég annyi. De azt hiszem egy kicsit eltértünk a témától.

-         Igaza van, bár nem olyan mértékben. Népünket egy nagyhatalmú mágus hozta létre, körülbelül öt évszázada. Országunk durván százhatvan mérföldre délre fekszik a Szürke Hegyek lábánál. Székhelyünk a Város, Gar-Omar, ezenfelül úgy egy tucat kisebb település tartozik fennhatóságunk alá. Békés nép vagyunk, főleg kereskedünk. Hogy kikkel az nem hiszem, hogy érdekelné.

-         De, fontos tudnom, kinek is a kereskedő partnerével tárgyalok egy nyilván nagyon fontos dologról.

-         Ez esetben nem térhetek ki a válaszadás elől. Mi a Nagy Tenger túlpartján fekvő Lortonnal kereskedünk. Főként élelmiszert hozunk be és tóriumot viszünk ki. Ez megteszi?

-         Tóriumot? – csillant fel a Tárnok szeme, majd Milnerhez fordult.- És te kovácsoltál tóriumból?

-         Igen, remek anyag. Kitűnően munkálható és tartós. Persze a mithrillnek nyomába se ér, de megteszi.

-         Neked volt már dolgod mithrillel? – lelkesült fel ’Garn.

-         Nem lep meg, hogy így reagál. – mondta a Tárnok. – Ugyanis rajtunk kívül remélhetőleg senki sem tudja, hogy rendelkezünk majd’ két tucat telérrel.

-         Két tucat?! ’Mal tudod te, hogy mit jelent ez?

-         Igen tudom, és éppen ezért nem szólunk róla senkinek.

-         Köszönöm, akartam is kérni. – hálálkodott a Tárnok. – De valahogy mindig sikerül eltérnünk a témától, nemde?

-         Igaz. Akkor, ha nem zavar senkit folytatnám. – vette át a szót ’Mal. – Teremtőnk nem csak a mágiához értett, de úgy tudjuk a jövő titkai sem voltak számára kifürkészlelhetetlenek.

-         Elnézést, hogy félbe szakítom ’Mal, de ki volt az önök Teremtője?

-         A nevére kíváncsi? Életét homály fedi, talán még hallhatott is róla. Mentharnak hívták.

-         Menthar, Menthar…- dünnyögött a Tárnok összehúzott szemöldökkel. Láthatóan ismerős volt neki a név, ezért csendben várták, hogy megszólaljon. Egy darabig úgy tűnt a vén törp így marad, de aztán hirtelen világosság gyúlt a szemében.

-         Igen, emlékszem!

-         Találkozott vele? – kérdezte döbbent kórusban a két Gar-omari.

-         Nem, személyesen nem, de az apám és az akkori vezetőség fogadott egy vándort, aki mindenáron beszélni akart velük. És ezen a néven mutatkozott be nekik. Jut eszembe! Apám mintha azt mondta volna, hogy nem egyedül jött vele volt még egy soha nem látott lény. A pontos leírására nem emlékszem, de valószínűleg a maguk fajtájából való. Neve is volt. Valami nagyon hasonló Mentharéhoz.

-         Menrah? – kérdezte izgatottan ’Mal.

-         Igen, az! De hosszabb volt olyasmi, mint a magáé. – vakargatta a tarkóját

-         Hallod ezt ’Mal? – kérdezte izgatottan ’Garn.

-         Persze, hogy hallom, de ez most nem lényeges. Így nem tudunk tárgyalni, ha minden apró részletet megvitatunk. Mint mondottam Menthar előtt a jövő sem volt teljes titok. Eddigi jóslatai is beteljesültek, így valószínűleg mindközül a legborzalmasabb is be fog.

-         Mégpedig? – Kérdezte kíváncsian a Tárnok.

-         A legszörnyűbb szerint napjainkban Mortak serege elszabadul és rabszolga sorba taszítja egész Tamorah-t. Ám mindezt nem egyedül hajtja végre. Menthar szerint visszatérnek a sötét elfek, méghozzá Erikha királynő vezetése alatt. Céljuk nem kevesebb mint bevenni a Tiltott Hegyet, és…

-         És? Micsoda?

-         Hát ez az amit nem tudunk, de a prófécia említést tesz egy harcosról aki megakadályozhatja, ha szövetségre tud lépni a többi nemzettel.

-         És gondolom ez a harcos a maguk népéből való.

-         Pontosan.

-         És nagyon úgy tűnk, hogy a követ úr lesz. – szólt közbe ’Garn.

-         Igen? – képedt el a Tárnok.

-         Ami azt illeti nincs rá semmilyen kézzelfogható bizonyíték, de minden jel erre utal.

-         És ez ügyben kérik a segítségünket.

-         Igen, nem lennénk hálátlanok. Országunk viszonylag gazdagnak mondható…

-         Értem, Milner te mit szólsz mindehhez?

-         Rám ne nézz, nem politikus vagyok, csak egy egyszerű kovács.

-         Hát, kedves öcsém ez nem teljesen igaz. Nem így akartam közölni, de nincs más lehetőségem. Távollétedben ugyanis kihaltak a családtagok…

-         Micsoda?!

-         Az összes vezetésre alkalmas családtagunk meghalt, vagy eltűnt. De hogy miért azt ne kérdezd. A nyomozás természetesen folyik és természetesen eredménytelenül. Így hát a döntés meghozatalában a Te szavad sokat számít.

-         Hát, én nem is tudom… - hebegett Milner. Látszólag teljesen felkavarta az imént hallott hír.

-         Na, mi van már? A vasat és a gnollokat tudod ütni, de a szavakkal hadilábon állsz? – gúnyolódott ’Garn.

Milner egy cseppet sem találta viccesnek. Az egy dolog, hogy ők ketten évek óta húzzák egymást minden apró dologgal, de ez most komoly. Tehát csak ő és a Tárnok él? Ha a Tárnoknak egyáltalán születik fia, egy darabig akkor is ő lesz a Tárnok. Épp ezért ment el annak idején, hogy elkerülje az amúgy sem biztos hatalmat. Erre közlik vele, hogy fölöslegesen kockáztatta az életét és vándorolt évekig, mert úgyis ő lesz a Tárnok. Ez nem volt kedvére való, nagyon nem. De nem okozhat csalódást barátainak. Ha már együtt irtották ki azokat a büdös gnollokat is…

-         Valami gond van Milner? – kérdezte ’Mal.

-         Nem, semmi. Figyelj, - fordult rokonához és jó mélyen a szemébe nézett – az, hogy mindenféle jóslatokban hisznek, egyáltalán nem számít. Együtt jöttünk el eddig. Együtt intéztük el a gnollokat. Tartozom nekik. Amennyiben azt kéred, hogy döntsek, én azt mondom, mi csak jól járhatunk. A külvilág veszélyes, az igaz. És garantálhatom, hogy az elkövetkezendő időben még inkább az lesz. De mit érünk a sok tudással amit felhalmoztunk, ha nem adhatjuk tovább? Mihez kezdünk magunkkal, ha egész életünket ebben az idegesítő félhomályban töltjük? Nem volt ez mindig így, ezt Te is tudod. Pont mi bizonyítjuk. Igaza van Grahildának nem vagy elég kemény vezető. Nem mersz radikális lépéseket tenni. Nézz rám, a külvilág tett olyanná amilyen vagyok és nem bántam meg. Ők – mutatott a döbbent Gar-omariakra – azért jöttek, hogy kivezessenek minket a Fényre. Ne sértődj meg, Grhkobat mindig az otthonom lesz, de ha nemet mondasz engem nem látsz többé. És a csontjaimat a felszínről fogják a földbe temetni.

-         Milner, fiam! – állt fel a Tárnok. – Bevallom mos leptél meg életemben először! Nemhiába vagy a családom tagja. Neked kéne vezetni a törpöket és nem nekem. De te úgy döntöttél, hogy kibújsz ez alól és rám hagyod. Nekem sem könnyű ezzel a sok kőagyúval a nyakamon. A népre nem lehet rákényszeríteni amit nem akar. Többségük remekül megvan a tárnája mélyén, egész életében a követ bontva. – szomorú képpel rordult a Csarnok felé.

-         De igazad van. Mindenben. Én hajlok rá de ha Ők – fordult vissza és kezével körbe mutatta a Csarnokot – nem akarják akkor mit tegyek?

-         Mi lenne ha meggyőznénk őket arról, hogy megéri velünk foglalkozni? – kérdezte ’Mal.

-         És mivel, ha szabadna tudnom?

-         Ami azt illeti nem üres kézzel jöttünk.

-         Igazán? És mit… - a mondatot már nem fejezhette be.

 Hatalmas robaj és porfelhő szállt fel a Csarnok mélyéről. Ezzel egy időben kétségbe esett törp sikolyok hallatszottak. Az asztalnál ülők egyszerre ugrottak fel. Eszeveszett ordítozás hallatszott, amire láthatóan a két törp nagyon megijedhetett, mert alig voltak színesebbek a krétánál. Érthetetlen nyelvükön hebegtek valamit egymásnak, mire ’Garn végre megkérdezte, hogy mi történt. Milnernek remegett a térde és csak annyit volt képes kinyögni:

-         Bányarém!

-         Micsoda? – hangzott a Gar-omari kórus.

-         Egy bányarém! Végünk!

-         Tehát valamilyen lény okozta mindezt?

-         Igen. Hivatalba lépésem óta nem volt dolgunk efféle szörnyeteggel. Sajnálom, a szövetség így nem jöhet létre. – így a Tárnok.

-         Milner, te füstös képű kőagyú barom! Nem ismerek rád! A gnollokat bezzeg egyedül is megrohannád, de amikor az otthonodban vagy a tieid között csak állsz és remegsz! – ordítozott ’Garn.

-         De ezek hatalmasok, mi pedig ilyen kicsik vagyunk. Egyedül nem megy… - tördelte kezeit az említett.

-         Mi is itt vagyunk! – fordult oda ’Mal a Tárnokhoz – Szóljon, hogy minden fegyverforgató ragadjon fegyvert! És hozzák ide a mi fegyvereinket is, de azonnal! ’Garn, egyre gondolunk?

-         Naná! Milner, Menthar nevére térj magadhoz! – rivallt a teljesen meghasonlott törphöz. Semmi hatás. Jobb egyenes Milner a földön. Bal arca kék, szája vérzik. Felnéz.

-         Köszönöm! Gyerünk! – felugrott és rákiabált a Tárnokra saját nyelvén szitkozódva – Gyerünk tedd amit mondd! – erre a Tárnok is észhez tért és azonnal elviharzott.

Milner a folyosót szegélyező állócseppkőhöz rohant, amit eddig észre sem vettek a Városiak. Mellette egy Milner kalapácsához hasonló szerszám feküdt. Fölkapta és három akkorát ütött rá a cseppkőre, hogy az majd’ kettérepedt. Abban a pillanatban éktelen zúgás töltötte be az egész helyiséget. Minden ajtó kinyílt és törpök tucatjai siettek elő. Milner ordítozott egy keveset, majd elszeleltek.

Mehetünk! – fordult oda barátaihoz és a kalapáccsal a kezében elkezdett rohanni a spirális körfolyosón. ’Mal és ’Garn követte. Nem tudták mi lesz. Se fegyverük, se vértjük. Valamit kitalálnak. A Csarnok nagyon mély volt de akusztikája remek volt. Ha ugyan remek dolog hallani azt a borzalmas surrogást, visítást és a sok törp halálsikolyait. Minden szinttel egyre hangosabbak, tisztábbak lettek. De látni nem lehetett semmit. Ehhez a borzalomhoz hozzájárult lépéseik monoton kopogása és a Csarnok üressége. Már csak négy szint. Mivel szűkül, az alsóbb keringők már sokkal rövidebbek. Azonban lassanként csaholás és karmok kopogása is hallható volt hátuk mögül. A sereghajtó ’Mal hátra pillantott. Ha nem látott volna már habzó szájjal loholó éjfekete farkast, valószínűleg orra is esett volna az ijedségtől. De Bort mögött ott loholt Wilder is. Okos farkasok. Mindig jókor érkeznek.

-         ’Garn, itt van Bort és Wilder! – ordított előre.

-         Hallom, mindjárt beérnek.

-         Akkor felülünk rájuk?

-         Nyereg nélkül? Szőrén a farkast? Ez még nekem se menne. Nem, ne is próbálkozz!

-         Rendben! – bár kételkedett, de úgy döntött hallgat barátja szavára. Már csak két szint. ’Mal nem sejthette miféle szörnyeteg várhat ott rájuk, de hogy sok jót nem hoz, arra feltenné akár a teljes vagyonát is. Lassan elhúzott mellette Bort. Wilder a balján futott. Utolsó szint a szörnyeteg előtt. A hang már-már elviselhetetlen. ’Mal felnéz. A Csarnok peremén körös-körül törpök. Páran - jó két tucat – őket próbálja beérni. Legalább nincsenek egyedül. Egyre nehezebb lélegezni. Lassan elérik a porfelhőt. Milner bődületes törp-csatakiáltással ront bele. ’Garn és Bort artikulálatlan üvöltéssel. Wilder is felvonyít, de ő még csak levegőt is alig kap, nemhogy ordítozzon. Három, kettő, egy. Most ugrott be a porfelhőbe.

 

A látványt ami a szeme elé tárult, sosem fogja elfelejteni. Megcsonkított, ketté harapott törpök tucatjai, egy óriási lyuk a tömör sziklában és egy tomboló szörnyeteg. Nehéz volt felfogni Gar-omari fejjel, hogy mit is lát. Legjobban egy két-három farkasnyi lótücsök-hangya hibridre emlékeztető vérszomjas rovarra hasonlított. Feje hatalmas rágókban végződött amiről kisebbfajta vízeséskén csorgott le az emésztőnedv és a törpvér. Hatalmas fekete összetett szemeivel figyelte barátait. Tora messze ráhajlott fejére és potrohára. Mellső pár lába – amik akkorák voltak mint ő maga – hatalmas lábnyi karmokban végződtek. Óriási termete ellenére folyamatosan ide-oda táncolt és csapkodott. Milner már javában csapkodta. A jó félmázsás törpkalapács hangos reccsenések közepette repesztették az acélkemény kitinpáncélt. Sajnos Milner csak a lábakat érte el. Egyenlőtlen, stratégia nélküli harc kezdődött. A farkasok körbe-körbe rohangáltak, csaholtak, hogy eltereljék a figyelmét ennek az iszonyatnak. Fegyver híján a leomlott kőtörmelékkel hajigálták ezt a förmedvényt. Mondani sem kell, nem sok sikerrel. Csak annyit értek el vele, hogy pár másodpercig nem a farkasokra figyelt. ’Mal elhatározta, hogy ennek véget kell vetni. Odaugrott egy jó kétmázsás tömbhöz és amilyen gyorsan csak tudta felemelte. Iszonyat nehéz volt. De bírni kell. Minden erejét összeszedve elhajította a bestia felé. A kőtömb alacsonyabb pályát írt le mint várta, de a hatás érezhetően más volt. A tömb ugyanis az egyik izületet találta el, ami hangos reccsenés közepette megadta magát az elemi erejű ütésnek. A bányarém éles, fültépő visítás közepette vágta a falhoz. ’Mal rövid ideig kábán ült. Ezalatt a bányarém esélyei romlani látszottak. Amikor hatról öt lábú lett Milner egy hasonló erejű ütést mért az egyik középső lábára. Erre a bányarém felé fordult. ’Garn pedig ebben a pillanatban hajította el a saját kőtömbjét. Ő katona, folyamatos edzésben van. Neki meg se kottyan felemelni egy ilyen sziklát, de elhajítani jó tíz lábra, az már sok. De sikerült. És még milyen szerencsésen! A szikla tökéletes ívben csapódott a bányarém jobb szemének, amit menten össze is zúzott. ’Mal azt hitte ott süketül meg. Ilyen hangot soha többé nem akar hallani. Balra fordította arcát. Akkor értek le a törpök. Elég soká tartott, vagy csak ez az őrjítő küzdelem teszi, hogy így érzi. Ketten nyomban hozzá futottak. Vállukon hozták a kardját. Végül is az majdnem akkora, mint egy átlagos törp. Meglepve tapasztalta milyen könnyedén segítik talpra. Kezébe nyomták apja kardját és a többiek segítségére siettek. Nem telt sok időbe és már talán harmincan vagdalták, döfködték, csapkodták, ütlegelték a bányarémet. Annak helyzete minden csapás után romlott. A forgatagban ’Garn egy hatalmas csapással szinte tőből levágta az egyik lábát. A szörnyeteg újra kíméletlenül elbánt dobhártyáikkal. ’Mal már nem bírta tovább, nem hallott semmit, csengett a füle. Az egyik tömbön felfutva és a falról elrugaszkodva vágta bele pengéjét a rém rágói közé. Ruhájára emésztőnedvek fröccsentek és valamilyen sűrű nyúlós fekete anyag. Pokolian égetett és büdös volt. Lábába rettenetes fájdalom nyilallt, ahogy a szörnyeteg megpróbálta kettéharapni. Közben már a lény a földön hasalt, vonaglott a csapások sorozatai alatt. Mint egy repedt tejesköcsög úgy szivárgott belőle az a fekete anyag. A többiek amint észrevették ’Mal helyzetét, azonnal cselekedtek. A több mint kéttucat fegyver szinte egyszerre csapott az agonizáló óriás rovar fejére és „nyakára”. Hangos reccsenés. Minden addigit felülmúló fájdalom. A rágó utolsó mozdulatával szinte csontig hatolt ’Mal bal combjában. Érezte amint a lábán végigömlik saját meleg vére. Hanyatt esett. Alig kapott levegőt. Fuldokolni és vonaglani kezdett. Az utolsó kép amire emlékezett a Tárnok arca volt.

-         Követ uram! – majd a saját nyelvén – Vajákost! Azonnal! Hozzátok ide azt a nyamvadt vajákost!

Még hörgött, fuldoklott, majd ezernyi kis fekete hangya lepte el a látómezőt. Feje nagyot koppant a durva kövön és sötét lett.

 

Nem tudja meddig volt öntudatlan. Sötétség, más semmi. Aztán lassanként érezni kezdett. Először tapintása tért vissza. Egy hideg kőlaphoz volt szíjazva. Majd a fájdalom érzete. Ilyen pokoli kínban sem volt még része. A lába. Borzalmas. Majd apránként megjelentek a hangyák és kimásztak a szeme elől. Már teljesen magánál volt, leszámítva azt, hogy a fájdalomtól az ájulás határán volt. De nem ájult el. Lassan körül nézett. A kőlap egy oltár lehetett azontúl minden homályos volt. Csak sziluetteket látott. Mintha egy teremben lenne. Nem, érezte a szelet. Na ez képtelenség! – futott át az agyán és beléhasított a felismerés. Újabb vízió! Abban a pillanatban, ahogy erre rájött egy sziluettet pillantott meg jobbról. Egy emberi vagy ahhoz hasonló csuklyás nőét.

-         Végre! Eljöttem érted ’Mal! – hallatszott az ismerős női hang. – Uram terve tökéletesen bevált. Nosza add véredet! – és övéből előhúzott egy talán kékes fényben izzó holdsarló alakú tőrt.

-         Nem! Takarodj, kotródj! - és dühében szíjait feszegette. Azok recsegtek, ropogtak, de el nem szakadtak. – Ez egy újabb vízió! Nem a valóság!

-         No lám, gondolkodunk? Ez nem vall egy orkra. Habár amilyen korcs vagy ez nem lep meg annyira. De nem változtat azon a tényen, hogy te most meghalsz! De ne aggódj, lassan csinálom, hogy láthasd. – fuvolázta negédesen. Majd hozzá lépett. Letépte róla az inget.

-         Alaposan megéghettél. Biztos fáj is. – és végighúzta ujjait ’Mal mellkasán. ’Mal pedig ordított mint a dühödt gnoll. – Ejnye, hát nem tudom, hogy uram teremtényeivel nem tanácsos újat húzni? Sebaj, a penge jobban fog fájni. – És ígéretéhez híven hozzálátott ’Mal mellkasának felnyitásához. Azaz hozzá kezdett volna, ha nem jelenik meg egy másik csuklyás alak. Előrántotta az oldalára kötött kardot majd egy fehér fénycsóvával intette az őrült nőszemélyt.

-         Én megmondtam, hogy hagyd békén! – hallatszott a szintén ismerős férfihang.

-         Te vén bolond, hát sosem tanulsz?! – Ugrott át ’Mal fölött a nő. Egyenesen a férfinak.

-         Ő nem a tiéd! Sem te sem az urad nem árthat neki! A küldetését igenis be fogja teljesíteni!

-         Soha! – döfte hasba a női sziluett.

-         Uram, segíts! – nyögött fel a férfi.

-         Látod? A te urad nem segíthet! Ne ártsd bele magad az erősebb dolgába. Te aljas kétszínű… - a mondat megint félbeszakadt.

-         TAKARODJ! – zengte egy hatalmas sólyomfej, ami a lenyugvó napból nézett ki. A nő ruhája lángra kapott. A férfi felállt, hogy lesújtson. De mielőtt a penge elérte volna a lángoló nőt, az eltűnt. A penge nagyot csattant a kövön. A férfi odalépett az oltár mellé.

-         De sok bajom van veled ’Mal! A hősködés, a meggondolatlanság, az a te bajod. Hidd el nem tudlak mindig megvédeni.

-         Ki? Ki vagy te?

-         Az nem fontos, a lelked mélyén úgyis tudod. Ha hazatérsz beszélj a Vénnel. De ehhez előbb fel kéne eszmélned, nemde? – azzal hátat fordított és menni készült.

-         Ne, ne menj még! Tudni akarom, hogy…

-         Tudni? – hangzott a férfi hangja, meg se fordult – Ugyan mit? Még nincs itt az idő. Még nincs.

 

Újra vakító fehér fény gyúlt. A fájdalom alábbhagyott. De a szíjak még megvoltak. Tudta, most fel fog ébredni. Igen, minden bizonnyal Grhkobatban. Biztos mindenki halálra rémült. Hát még ő. Ezek a víziók… Vajon mit jelenthetnek? Ki az a nő? Mit jelent a Sólyom? És ki az aki őt védelmezi? Valami azt súgta, hogy talán maga Menthar. De ki tudja? Újra hall. Sokan lehetnek körülötte. Hall minden szót.

-         Sikerült!

-         Felébred!

-         Hála a jóságos földanyának! – ez már ismerős volt.

-         ’Garn, te állat, hát mégis él! – ez csakis Milner lehetett.

-         Gyerünk már te suhanc, ne szórakozz velem! – hallotta ahogy ’Garn feláll.

-         Követ uram, eszméljen! – így a Tárnok.

-


Hozzászólások
Novella: A Leszármazott krónikája, Első kötet, VIII. fejezet Grhkobat
solarah online
creative commons license

silentvertigo  |  design:  kicsy  |  zene:  spectral analysis  |  rajz:  tikos péter

Ahol azt másképp nem jellezzük, ott az oldalon található minden írás, kép, zene és egyéb tartalom a Creative Commons "Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország" licensze szerint érhető el. Az oldalon megjelenő hozzászólások szerzőik tulajdonát képezik, azokért az oldal szerkesztője felelősséget nem vállal.
Firefox Játékfejlesztés.hu PHP MySQL

Fatal error: Call to undefined function session_unregister() in /home/yscik/silentvertigo.hu/solarah/mods/out.php on line 14